Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - IRODALMI SZEMLE - Szalay Zoltán: L. második élete (novella)
SZALAY ZOLTÁN L. második élete Halála úgy letépve, mint a géz. Mert feltámadni éppolyan nehéz. Nemes Nagy Ágnes: Lázár Olykor elsötétül előttem minden, mintha valaki odahengerítené a követ a kijárat elé. Ilyenkor fémes ízű lesz a nyelvem, csikorogva forog a kiszáradt szájüregemben, saját bűzöm csapja meg az orromat. Amikor aztán a kő hirtelen elgördül, és újra elönt a méla fény, csak bénító fejfájást érzek, és valami engesztelhetetlen szúrást a bensőmben. Ha épp egyedül vagyok, mikor rám tör, úgyis elég borzasztó; ha van velem valaki, aki előtt mint afféle szenvedőművész kell bemutatnom ezt a keserű mutatványt: elviselhetetlen. Alig telt el néhány nap az Ő látogatása óta, mikor érezni kezdtem, hogy az emberek elfordulnak tőlem. Mária és Márta úgy tettek, mintha mindez teljesen normális volna, többet imádkoztak, de más változást alig vettem észre rajtuk. Nyilván azt várták el, egy idő után, mikor majd elmúlik rólam az „eset” kiváltotta döbbenet, magam is ájtatosabb leszek, s együtt imádkozunk majd naponta ötször vagy még többször, szüntelenül, s minden elképzelhető módon vezeklünk bűneinkért. Mária és Márta valóságos ájtatossági versenybe bocsátkoztak egymással, ami az imádságokon kívül nagyjából annyiban merült ki, hogy minél gyakrabban iktatták beszédükbe az О nevét, s egyre csak hencegtek saját, felülmúlhatatlannak vélt istenfélelmükkel. Csak bámultam őket, tátott szájjal, s nem értettem, mit akarnak ezzel, hiszen nem velük történt meg, ami megtörtént, hanem velem. Egy ideig ne vállaljak munkát, tanácsolták a testvéreim, kell némi idő, míg elmúlik. Majdnem rákérdeztem, mi az, hogy elmúlik, minek is kellene pontosan elmúlnia? Talán a szagnak? Nem voltam biztos benne, vajon mások is érezhetik-e, jómagam csak olykor-olykor figyeltem fel rá, de olyankor rögtön öklendezni kezdtem, annyira gyomorforgató volt. Vagy tán a fekélyek nyomán maradt hegeknek kellene elszáradniuk? Szerencsére az arcomon nem maradtak látványosan csúf hegek, főleg a hátamat és a mellkasomat borították be, viszkettek is rendesen, ez a viszketés jelentette talán a legnagyobb küzdelmet számomra: tudtam, ha nem akarok teljesen megörülni, le kell győznöm ezt az ördögi kényszert. S csak úgy tudtam volna legyőzni, ha dolgozom, ezért aztán, alig egy héttel az „eset” után bejelentettem a testvéreimnek, hogy munkába állok. A reakciójukon nem lepődtem meg: hisztérikus kitörések sorozatában támadtak rám, hogy belegondoltam-e, mit akarok, felfogtam-e már egyáltalán, mi történt velem, mit köszönhetek Neki, s nem gondolom-e, hogy az egyetlen valamire
