Irodalmi Szemle, 2011
2011/12 - OLVASÓ 4. - Tolcsvay Nagy Gábor: Lehet, hogy nehéz, de csodálatos (tanulmány Pilinszky Jánosról)
Lehel, hogy nehéz, de csodálatos 91 séget jelez), amelyre jellemző a félbehagyottság. Harmadrészt egy véges, hétköznapi tér prototipikus bemutatása (folyosó, égő villany). Ez az esetleges tér, amely nem a tartózkodás, hanem a valahova haladás, a más tereket összekapcsolás tere, szintén üres és meghatározatlan, célja homályban marad. A sor értelmezhetőségének nyitottságát a „folyosó” főnév teljes jelentésének az előhívása teszi lehetővé. Ez a sor is az éjszakára utal az égve hagyott villannyal, továbbá a helyzetben és a te - lírai én viszonyban megmutatkozó átmenetiségre. A negyedik sor a szubjektum versbeli önelhelyezését (önszituálását) hajtja végre, önmaga deiktikus megjelölésével, az itt és most kijelölésével. Mindamellett ez az önkijelölés nem a lírai ént helyezi mondattanilag a középpontba: nem ő a cselekvő, hanem egy minden tekintetben kifejteden erő, amely e sorban éppen személytelen marad. A mondat egyértelműen Jézus Krisztus passiójára és nagypéntekre utal. Semmiféle előzménye a közvetlen jövőben bekövetkező végnek nincs jelezve, ezáltal a szubjektum és a specifikálatlan bűn általános, eszkatologikus értelmet kap. A sor jellemzője még a nyelvtani egyszerűség, az érzelemmentesség, valamint az itt egyedüli enyhe választékosság vagy emelkedettség (főképp az „ontják” ige által). Az egyes sorok összekapcsolódása és egymásra hatása tovább építi a verset. A második sort az első sorhoz a tér kiürültsége, a puszta világ egyszerű létezése és az éjszaka köti. A harmadik és a negyedik sort a lírai én különböző fokú jelöltsége is kapcsolja. A magány, a világban-benne-lét kiüresedése a tárgyiasan jelölt dolgokról fokozatosan tevődik át a személyiségre. Ez azonban nem egyszerű haladványosság, hiszen az eszkatologikus végre - az utolsó ítéletre és Krisztus országának eljövetelére vagy éppen elmaradására - az első sor utal igen áttételesen, és azután már csak az utolsó. Ugyanakkor az egyes mondatok feltűnően kijelentőek és érzelemmentesek, a vers e szintjén semmi haladványosságot nem reprezentálva. A Négysoros megértésmódjaihoz még egy kiemelkedően fontos összetevő járul: az egyes sorok közötti beszédszünet, a csend, amelyet például a Ravensbrücki passió vagy az Apokrif is jelöl. Az egyes sorok sem általános szövegtani jellemzők, sem poétikai tényezők alapján nem közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz, hanem „valami” van közöttük. A csend, a hallgatás a modem zene fontos elemeként is funkcionál. Az egyes mondatok megértése nem annyira egymás után következésükben történik meg, hanem inkább egymásra épülésükben, amelynek során az egyes sorok (mondatok) egymást is értelmezik, visszafelé is, és rendkívül telített jelentésükkel kitöltik a sorok közötti szüneteket. E verset nem lehet folyamatosan, a mondatok közötti szünetek nélkül elmondani. A Négysoros lírai beszélője számára Jézus Krisztusnak mint Isten emberré levésének a középponti eleme a kereszthalál, az a pillanat, amelyben az isteni és emberi véglegesen összetalálkozik, és érintkezik a lírai én végső pillanatával, amelyben legközelebb kerül az autentikus léthez: „Ma ontják véremet.” Ebben az érintkezésben az ige meghal- lója már nem „hívás és válasz között” van, hanem magává a válasszá válik, feloldva a Krisztus általi kinyilatkoztatást és a személyiség közötti elkülönülést, amely az Apokrifban bizonyos fokig érvényesül(het): „Csak ezen a ponton válik világossá, hogy az ember teljes egészében önálló és teljes egészében függő is.”4
