Irodalmi Szemle, 2011
2011/12 - OLVASÓ 4. - Tolcsvay Nagy Gábor: Lehet, hogy nehéz, de csodálatos (tanulmány Pilinszky Jánosról)
Lehet, hogy nehéz, de csodálatos 89 E szakasz szinte elemezve mutatja be a korábban már tapasztalható tárgyiasság működését és a poétikai eljárásból eredő értelmét: üres a világ, A nominális mondatszerkezet újból a folyamatként létező állapotot reprezentálja, annak időtlenségét, mert időszerkezet és eseményszerkezet nélkül az állapot be nem fejeződését képviseli. S erre a fogalmi kijelentésre következik az Apokrif legtisztább tárgyi megfelelője, a „kerti szék”, a „nyugágy”. A teljes, egyetemes térben, az üres ég háttere előtt, a puszta földből kiállva a tárgy újból és most már elemi erővel hat, mert már semmi más nincsen e tér-idő rendszerben, mint a tárgy, amelynek eredendően emberi funkciója elveszett. Mégis, nem a szék kinnfeledettsége, ember általi elhagyatottsága, tehát az ember hiánya a legfontosabb, hanem a szék puszta térbeli egyedülléte. A lírai tér-idő rendszerben a tárgyaknak, a dolgoknak vannak tulajdonságaik, de „jelentésük” valójában nincsen, illetve ha van, akkor az megfejthetetlen. Az első rész végén elért poétikai telítettséget a szöveg itt még tovább fokozza, s ebből következhet az összegző elemi állítás: „Kimeredek a földből.” Az ige jelentés- tartalma, a mondat szerkezete és az eddig következetesen kiépített tér-idő szerkezet együttesen irányítják az olvasói értelemadást a fent, a felfelé archetipikus pozitív értékének a megvonása felé, afelé, hogy a kimeredést (az emberi létezés térben való proto- tipikus elhelyezkedését, azaz álló helyzetét), vagyis magát a földön levést, a földi létezést értéktelennek, hiábavalónak tartsa. A vizuális imaginációban létrehozott tér-idő kontinuumban a kerti szék és a lírai én alakja - amely e szakaszban csak az árnyékával érzékelhető alakként - közvetlen párhuzamban értelmezhető: mindkettő esetleges, kisszerű, az üres világban - az elképzelt látványban szó szerint - egyedül álló. A vers utolsó előtti egységében a tárgyiasító és személytelenítő képzelet az arcra vált („halott redő, ezer rovátka rajza”), az ismeretlen, mert kiüresedett, esetleges arcra, amely az utolsó két sor elementáris erejű képében így reprezentálhatja a végső elárvult- ságban és dologiasultságban is az értékvesztés fölötti emberi fájdalmat: „És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok.” Egy arc rajzolódik ki, a lírai én arca, és ez az arc szó szerint belekövül az apokaliptikus pusztulás folyamatába vagy az utána megmaradt tér elemeinek (ég, nap, föld) egyikébe, a földbe. Vagyis a személytelenítés teljes mértékben végbemegy, de ez nem bevég- zi az úton levést, nem a teljességben lezáruló hazatérést eredményez, hanem az úton lekésnek a megmerevedését hozza. Az Apokrif így felépülő világát a lírai beszélő beszédmódjának változatossága tovább alakítja. A vers első részében a beszélő közvetlen jelölés nélkül elhelyezi önmagát az egyetemes és a véges által meghatározott világban, az utóbbi tartományában. A második részben a mindenkori te-hez való dialogikus viszonyát keresi, kudarccal. A harmadik rész e személyiség tragikus eltárgyiasulását, felszámolódását reprezentálja. A Négysoros szubjektum- és világértelmezése közel van az Apokrifčhoz, mondat- és jelentéstana, poétikája ellenben részben különbözik a rövidség és a telítettség jellemzői miatt.
