Irodalmi Szemle, 2011
2011/12 - OLVASÓ 4. - Tolcsvay Nagy Gábor: Lehet, hogy nehéz, de csodálatos (tanulmány Pilinszky Jánosról)
88 Tolcsvai Nagy Gábor Elsőként a nézőpont alakulását érdemes figyelni: az ég a végtelen egyetemes, a fold a körülhatárolható és ember által tapasztalható környezet, a kutyaól pedig a teljes mértékben esetleges, kisszerű, odavetett. Az elképzelt látvány e változása a lírai beszélő önalkotását és önértelmezését képezi le: a puszta észlelés is a megismerhetetlen végtelen és a közvetlenül tapasztalható kisszerű tárgy között keres fogódzót. Mégis, ez a tág vagy szűk tér üres: nincsen benne élőlény. A lírai beszélő is jelöletlen marad. Az Apokrifom egy képzeleti tér jön létre, amelynek egyik tényezője a testként és cselekvőként érzékelhetetlen Isten, a végtelen univerzum, ezzel együtt a lét elvont fogalma, másik tényezője az ember által közvetlenül tapasztalható dologi világ, benne eltárgyiasulva az emberi lény. Az Apokrif lírai hőse, a beszélő ezt a két, egymástól tragikusan elváló tényezőt kívánja közelíteni és összekapcsolni. Az Apokrif időértelmezése éppily kiterjedt: az első sor eleve magában foglalja az emberi történelmet a teremtéstől a végítéletig, a lírai beszélő kivetített személyes történetén is példázva. Ennek az időbeliségnek a bűnre adandó végső ítélet a viszonyítási pontja. A vég mint beálló vég a verseleji „akkor” és a versvégi „akkorra” jövőbeli jelen idejében történik, amelynek egyes elemei az egyszerű tárgyi létezést vagy annak pusztulását reprezentálják, más elemek az üres térben történő menekülést. E történésállapoton belül értelmezhető a lírai én úton levése, amelynek megneveztetik a közvetlen előzménye („számkivettetés”; „kései, keserű léptek”) és a kitágított, a végtelen tér-idő kontinuumban tapasztalható helye („az évek vonulása”), továbbá a napszakok megadása, amely a nap mozgásának örök ősi jellegével egyszer jövő idejű („látni fogjuk a kelő napot”), másodszor befejezett aspektusú múlt idejű („Feljött a nap”; e rész nem véletlenül áll kapcsolatban az „így indulok” folyamatos aspektusú, jelen idejű, de a múltra és a jövőre egyaránt vonatkozó cselekedetével). Az „így indulok” tehát nem csupán kezdete egy eseménynek, az úton levésnek, hanem folytatása és betetőzése. Az önszi- tuálásnak — a személy világbeli önelhelyezésének - a nehézségeit jelzi, hogy ebben a tagolt időszerkezetben az út (be nem teljesült, a lírai én által elképzelt) vége egyszer jövő idejű az úton levéshez képest („majd este lesz”), másszor múlt idejű („Haza akartam, hazajutni végül”), méghozzá mindkét esetben befejezett aspektussal. Ebben a tér-idő rendszerben egyrészt dologként, tárgyként rajzolódik ki az üres, végtelen térben az emberalak, másrészt beszélő lényként, de személytelenítve keresi önmaga megértési lehetőségét: „így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabmhája van.” Ennek a folyamatnak a betetőzője a teljes elszemélytelenedés és tárgyivá válás: „Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.”
