Irodalmi Szemle, 2011

2011/12 - OLVASÓ 4. - Tolcsvay Nagy Gábor: Lehet, hogy nehéz, de csodálatos (tanulmány Pilinszky Jánosról)

Lehet, hogy nehéz, de csodálatos

87- főképp 1990 előtt - elnéző engedékenységgel utalt Pilinszky kereszténységére, vagy éppen ateista nézőpontból mintegy zárójelbe tette azt.3 A zavar egyik jeleként Pilinsz- kyt hajlamos sok értelmező a magány költőjének tartani. Ez Pilinszky kereszténységének és lírájának félreértése. Pilinszky - mint föntebb szó volt róla, és az Apokrif cimü verse ezt képezi le - a véges emberi és a végtelen isteni közötti kapcsolatot kereste. Miközben ennek egyértelműek a közösségi vonzatai, aközben az Istenhez közelítés személyes úton levés is. Míg a politikai ideológiák a magányt a közösség révén megszüntetni vélték, addig a keresztény hit szerint az ember nem magányos Isten közelében. Éppen az evangéliumi szeretethez közelítés az emberi közösség létrehozója.

A hit ilyen értelmezésében, az egyedi végest a végtelen istenivel közvetlenül ösz- szekapcsolódó poétikában Pilinszky lágerélménye és lágerversei nem politikai vagy politikatörténeti nyilatkozatok (mint azt több kritikus és tankönyv véli), hanem az emberi bűn tértől és időtől független végletes megvalósulásainak lírai leképezései. A teljes és jóvátehetetlen bukás ez, amely ismétlődik, örök az állandóságban. Az ember ember általi megalázása és pusztítása teljes lecsupaszított eseményében kerül itt színre, amelynek során az egyedi és egyszeri létező - és annak szemlélője - hirtelen a véges emberi létezés és a lét végtelensége közötti ürességben találja magát, emberi bűn nyomán.

VII. Az Apokrif és a Négysoros

Pilinszky János életművéből két verset választunk itt ki közelebbi értelmezésre. Mindkettő a véges ember és a végtelen isteni közötti feszültség viszony verse, mindkettőre jellemző a tárgyiasság, a személytelenítés, ugyanakkor egyúttal egyfajta személyesség is, valamint a rendkívüli szemantikai telítettség. Az Apokrif hosszú, három részből álló költemény, a Négysoros - címének megfelelően — rövid vers. A két költemény ugyanannak a poétikának két lehetséges határát közelíti: a részletező beszédet, illetve a csöndet, a hallgatást.

Az Apokrif már címében irányitja a befogadót. Az apokrif olyan kora keresztény írás, amely a Bibliába nem került be, ám szoros kapcsolatban áll a kora kereszténység apokaliptikus világmagyarázataival. A cím és az első sor megadja az egész vers alaphangját. Az Apokrif kezdősora („Mert elhagyatnak akkor mindenek”) egy előre vetített történeti időpontot jelez, a végítéletet, pontosabban annak megváltás nélküli eljöttét. Prófétai beszédmód és ünnepélyes, archaizáló stilus érvényesül itt, a végítélet, Krisztus második eljövetele megidézett eseményében. Pilinszky értelmezésében ennek során az ember egyetemesen elbukik bűnei miatt.

A vers egyik fő értelmi és szerkezeti tényezője a tér és az idő kidolgozása. A másik fő tényező a lírai beszélő megszólalásának jellege, változása. A vers három részből áll, és e részek az említett értelmi és szerkezeti tényezők szerint alakulnak. Az első sort követő rész térértelmezése alapvető fontosságú:

„Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje.”