Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Esik a hó 2. (novella)
10 Duba Gyula bolikus jelentésű, mint Maeterlinck „kék madara” lehet. A hangulat is, mely alakját körülveszi, méltó a nagy belga szimbolista művéhez: lemondó természetű és magányos, elérhetetlen vágyaktól fűtött és végzetesen álomszerű. Régebbtől ismerik egymást, leküzdhetetlennek tűnő akadályok vannak közöttük, viszonyuk mégis bizalmasnak és közelinek mondható. Mintha tartósan az ígéretes kezdet állapotában leledzene. Az Asszony már járt a lakásán, kettesben voltak, bizonyos szakmai dolgokról tárgyaltak, aztán megbeszélték, és... az Asszony elment. Morvái kezdeményezése abban merült ki, hogy felsegítette a kabátját, és amikor kezet fogtak, azt mondta: nagyon örülök, hogy eljött hozzám! Később néhányszor találkoztak társaságban vagy az utcán, a Duna- parton, és megtudta, hogy elvált, kissé tartózkodón, mintegy tanácstalanul beszélgettek, és mosolyogva nézték egymást, de többet nem jöttek össze kettesben. Morvái megérzett benne valamilyen természetes határozottságot és önállóságot, távolságtartó magabiztosságot, s mindez szinte lehetetlenné tette, hogy bizalmasabb legyen az Asszonnyal szemben. Pedig gyakran gondolt rá, egy időben szinte állandóan, hogy közelebbi viszonyra kellene törekednie, s jó lenne szeretni, hisz vonzó, szép egyéniség. S azt is megsejtette, hogy hozzá hasonló magányos alkat lehet, talán ő is sajátos, belső törvényei szerint él. Még az is lehetséges, hogy lélekben s talán képzeletben éli az életét, mint ő, Morvái. Hirtelen támadt az ötlete, oktalanul is talán: ha éppen hazaindul, utána menne, és megszólitaná...! Akkor lépett hozzá a hajléktalan. Harminc körüli fickó, nem lezüllött, bár elhanyagolt külsejű, látni, hogy csavargó típus. Mintha a rendezetlenség vonásai a kallódás szerény méltóságával vegyülnének benne. Minden kétséget kizáróan hajléktalan; jól ismeri a fajtájukat. Néhány pillanatig némán nézték egymást a tört lámpafénybcn. S akkor Morvainak olyan érzése támadt, mintha a fickó, óvatosan és visszafogottan bár, ám valami okból egyenrangúként szemlélné őt. S ez felbosszantotta; várt szótlanul.- Nem haragszik, ha... nem bántom meg, ha kérek valamit... - Tartózkodón és habozva beszélt az idegen. - Nem ettem még ma... talán beteg is vagyok, mintha lázam lenne... nem segítene kisebb összeggel?- De haragszom... - válaszolta azonnal Morvái, és a zsebében kotorászott; amikor a vörösbort vette, visszakapott némi aprót -, nagyon haragszom, de... fogd... itt van...! - Ötven centet nyújtott feléje. - Kérjél mástól is...! - Tizenöt korona régi pénzben, nem kevés, kolduljon tovább!- Ötven cent... — csalódottan nézte, többet várt ez is valami... Morvái látja, hogy a fickó elégedetlen, de mintha megértené őt! Hogy nézhetek ki, minek néz ez engem?! A fickó dünnyögve továbbmegy, vissza sem néz, elcammog... S Morvái már borát kortyolgatva figyeli az intézmény kapuját, majd az üres poharat a szemeteszsákba ejti, és elindul a palota felé. Ösztönösen megy, céltalanul, várakozón. Aztán megáll a nagy barna kapuval szemben, amely bévülről nagy fénnyel van kivilágítva, s kitárva néz rá. Errefelé erősebben fúj a szél, huza-
