Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Esik a hó 2. (novella)
Esik a hó 2. 9 lámzó hangulatát. Morváit megfogják és elbájolják. Az idő kútjából, rég eltemetett verméből egykori ízek, mára halott hangulatok törhetnek fel. A merész kalapos fők és az egyenes, legényes tartás, a csattogó bokák szilaj ritmusa! Ezek a fénylő csizmák és szemérmes csatos félcipők! Jelzések, szimbólumok, elmúlt világ üzenetei. A múlt mintha még élne valahol. Az emlékezés talán az igazság nagy pillanata! Mintha az elmúlt időből fiatal arc nézne vissza rá, ismerős vonások, egykor ő lehetett... Olyan érzése támadt, mintha idegen világban járna. Benne él, részese, s mégis idegen. Az érzés azonban nem a táncosokat érintette, más felismerésre vonatkozott. Nem lát maga körül egyetlen ismerős arcot sem, nem szólítja meg közeli hang. Volt idő, néhány évtizeddel ezelőtt, amikor szinte lépten-nyomon megszólították, és gyakran jött vele szembe ismerős arc. S körülvették rokon hangzású szavak, közeli beszéd. Az idő múlásával elfogytak, sivárabbak lettek az érzések. Rádöbbent, hogy állandóan testekbe ütközik, mégis, véletlenül sem jön szembe ismerős! Rá sem néz senki... idegen... döbbenetes így, szorongató. Abban a környezetben jár, melyet oly jól ismer, amely otthonos számára, amelyet megszokott, s most... mintha idegen bolygón lenne, furcsa érzés... A téren kavargó szél arcába csapja az éles havat... porka havak esedeznek... ez is a múltból való... Morvái erősen megérzi a telet. Nem a fagyos szél érintésébe, sem a hó szúrásaiba, hanem talán inkább a sejtésbe, ahogy a telet megérezte, beleborzongott... Emberekbe ütközik, csoportok közötti átjárókat keres, alig lát magányos alakot, mint ő, mindenki mással van, többen együtt, vagy legalább párosán. Lipót osztrák császár és magyar király diadaloszlopa körül a házikókban főzik a forralt bort és a karácsonyi puncsot, melegítik a mézbort, és készítik a grogot. Legkelendőbb, világos vagy vörös változatban a forralt bor. Itt is sokan állnak a tetők alatti pultoknál, de nagy tömeg van állandó mozgásban, fel-alá áramolva, a fények tompábbak, mint a színpad előtt. A forralt bor szabványára egy euró; Morvái vöröset kér. A forró ital hője átsüt a műanyag poháron, a pereménél kell tartani, különben elejtené. A zeneiskola irányába, a járda felé tör vele utat. Ahol megáll, egyik oldalán piszkos hókupac, a másikon vasállványon kék műanyag szemeteszsák. Mindenfelé kék zsákok vannak, töméntelen a szemét, mert minden műanyag és eldobható: a tányér és a tálca, a kanál, a villa és a kés, a pohár és az edényke, sokféle csomagolóanyag, minden eszköz és a maradékok, minden egyszeri használatra készült, olcsó és eldobható. S a népség, ötlik fel benne, azok is müemberek...?! Nagyokos, mondja azonnal magának, szellemeskedik a nagyokos. Te mi vagy, bölcs, emberszabású tinó?! Villanásnyi pillanatok ezek, a téridő apró szemcséi, porhó... A bor, Matyšák-féle vörös, ízletes, az első kortytól mégis köhögni kezd. Majd megszokja, kortyol belőle, ez majd felmclcgíti. Akkor a távolba néz, s megpillantja a középkori palotát, az intézményt, ahol az Asszony dolgozik. Ebben az időben megy haza. Elment már, vagy talán éppen indul? Az Asszony időnkénti, ritkán villanó fény Morvái életében. Olyanféle szim-