Irodalmi Szemle, 2011

2011/12 - SZÍN, JÁTÉK - Zelei Miklós: Situs inversus. Az Isten balján (dráma, részletek)

48

Zelei Miklós

eldobja.) Valaki! Akárki! November hat, délután négy. Ott leszek. Csak észre ne vegyék, hogy tehetséges vagyok. A tehetségek elveszítik az ambícióikat, hogy valaki legyen belőlük. Már nem akarnak jutni sehova. A tehetségtelenek kicsattannak az ambíciótól. És nyomulnak. Foglalják a helyet. Ha Léda megtudja, odajön. Mindenhova eljön, ahol ott vagyok. Csak balhét ne csináljon. Mindegy. Akkor is elmegyek. Lehet találkozni. Ott lehet valami nagy ember. Esetleg. Mennyi hasznosat tudna az ember csinálni. Helyette pofaffirdők. Adminisztrálom magam. Hogy valaki, akárki, aki gyorsít az állampolgárságon.

Mtnt frakcióvezető-helyettes: — Egy jobban élhető Magyarország kialakítása van folyamatban a lakosság felé.

Mint Ady: — Milyen sokat tanultam tőlük. Hogyan kell például régi ismerős mellett úgy elmenni, mintha sose láttuk volna. (Folytatja a megkezdett levél írását.) Tudom, drága Kitti, maga már mindent megtett. Sokkal többet, mint ami egy idegen embertől elvárható. De mégis magának írom, mert magának megirha- tom. Magában bízhatom. A fői nem adott, összetépett, elégetett, klotyón lehúzott levelemben is megbízhatom. Talán. Ilyen állapotok uralkodnak itt, drága Kitti. Az előbb megint itt járt Rajtam ezredes. így neveztem el. Hívhatnám Mostmár ezredesnek is. Eldicsekedett vele, hogy most már ezredes. Előléptették jutalmul, amiért olyan kiválóan dolgozik rajtam. Tényleg kiválóan. Már egy normális levelet se adhatok föl senkinek. Magának is csak csupa olyat, ami csöpög a nyálas, szerelmes marhaságoktól. Hogy lássák a szervek, a szekuritáté és személyesen Grama-Mostmár ezredes, hogy kettőnk kapcsolata valódi. Hogy közöttünk lángoló, határokat áttörő szerelem dúl, és nem névházasságot kötöttünk. Drága Kitti, van már állásom. Jobban örülnék, ha nem volna. A bizonytalansággal közelebb érezném magamhoz az indulás pillanatát, amikor a Kárpátok géniusza végre elbocsát sokoldalúan fejlett szocializmusából, és kijövök Magyarországra. Hiába van érvényes házasságlevelünk, hiába akarják azt, hogy örökre tűnjek el az országból, hiába akarják azt, hogy soha többet be ne tegyem a lábam se Erdélybe, se Váradra, a kiutazást mégis minden módon megnehezítik. Napközben ülök, nézek magam elé, és az jár a fejemben, hogy talán Ovidius bámulhatta így a tengert. Publius Ovidius Naso, akit Augustus császár száműzött ide két évezreddel ezelőtt. Nem ide! Tominak hívták akkor a várost. Most Konstanca. De ez nem egy mai város, drága Kitti, nehogy azt higgye. Úgy érzem magam, mintha Küsztendzsében volnék, nem is oly rég, amikor még az ottomán birodalom része volt ez a város. Már nem szultán uralkodik. Isten új árnyéka sötétlik ezen a földön, és fonja homályba az életünket. Már délután van, hallom, Bajdeche úr, a portás ide-oda csoszo- rászik odalent, most nyitja meg a vizet. Abbahagyom a levelet. Tizenöt percig lehet tusolni, mosni. Vécét lehúzni. Aztán meg úgyis mindjárt indulni kell a hajógyárba. Jó kis levél. Kár, hogy nem marad fönn. Összetépem. Elégetem. A klotyón is lehúzom. Titok. Bár nem mindig telik meg a tartály. Nincs nyomás. De most működik. Éljen a niagara! Traiasca Partidul Comu-