Irodalmi Szemle, 2011

2011/12 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök 13. (napló)

22

Kulcsár Ferenc

Gyászteli halotti beszéd ez, ám ha e látomás igazának pusztításait vesszük számba, arra eszmélünk, hogy e barbárság valójában csak relatív igazság, tudniillik az igazi következmény ez: abban a bizonyos présben voltaképpen negyven éven át Ke- let-Európa embertömegeinek a koponyáját „finomították” és őrölték. Hiszen a klasz- szikus gondolkodók, írók müvei éltek — a zúzda ellenére is; csupán a történelem szörnye, a primitív proletár polip elorozta őket előlünk, mert „veszélyeztették” az éhenkórászok világforradalmának öröklétét, na meg a kuláknyelő trilógiákat, azokat a szentháromság-műveket és csasztuskákat, melyek kötelező olvasmányok lettek iskolák százezreiben. Ez az óriásira hizlalt Üdv-rém mindent bezabált, hogy bendőjében emésztetlenül átkotyvassza az emberiség közös kincsét, a szellemi emlékezetet, hogy aztán böfögve kiöklendezze tányérjainkra az egyedül üdvözítő „tudományos” zabát, ezt az ízetlen, füszertelen, főtlen antigenezis-hányadékot. Ezen éltünk, ezen a jeges ópiumon, nem csoda hát, hogy alacsonyak, szürkék és sápadtak maradtunk, Európa albérletébe zárt kolduskosztosok.

Ez a kicsinyhitű Rém szellemileg felkészületlen és civilizálatlan volt - ebből eredően pedig agresszív. Paradox módon, önnön vélt hatalmától megrészegülten élt, mégis saját józan fiait rendelte elvonókúrára. Fiai hosszú időkön át a szellemi elvonókúra zárkájában kuksoltak és rettegtek, s csak álmodtak - ha álmodhattak — a világszellem szabad mámoráról.

*

A2010-es, Szlovák Irodalmi Alap által kiosztott Madách-díj körüli csetepaté („a hozzá nem értés, az önzés és az akarnokság szedi áldozatait”; „ha egy művet másodrangú díjjal »értékelünk«, akkor tulajdonképpen leértékeljük, közvetve azt állítjuk róla, hogy kevésbé értékes, mint egy másik, »fődíjjal« értékelt alkotás”), szóval e csetepaté indította el bennem a gondolatot: ha utánanéznénk az irodalmi díjaknak, írók, költők értékelésének, kisemmizésének a századok során, valóságos botránykönyv születhetne belőle. Elég csak az irodalmi Nobel-díj körüli „szörnyűségekre” gondolni, akár csupán a magyar irodalom vonatkozásában is, vagy mondjuk a Kossuth- díjra, arra, hogy az idők során tizedrangú írók tucatjai is megkapták és így tovább, és így tovább.

De most inkább a 16-17. század Franciaországára vessünk egy pillantást. Elsősorban arra az időszakra, amikor Richelieu bíboros lett a király minisztere, s a Szent Bertalan éjszaka-i hugenott-mészárlás nyomán Franciaország - szemben Angliával - a katolicizmus paradicsoma, vagy inkább pokla lett. Richelieu a protestánsok és a lázadó nemesek legyilkoltatása után a királyt abszolutisztikus uralkodóvá tette, és ő, de főleg a fia, XVI. Lajos lett az Állam, s ebből eredően a Művészet is. Richelieu megalapítja az egyik legfontosabb „elnyomó szervét”, a Francia Akadémiát, hogy fenntartsa a művészetben, az irodalomban a „rendet”, ami azt jelentette akkor és jelentette később is, majdnem négyszáz éven át, hogy a nem „udvari”, nem „hízelgő” írókat jelképesen lefejeztette, azaz kizárta a „halhatatlanok” sorából. Csak néhány név: Diderot, Comte, Proudhon, Stendhal, Balzac, Flaubert, Zola, Goncourt, Maupassant, Jaurés, Barbusse, Ro