Irodalmi Szemle, 2011

2011/12 - IRODALMI SZEMLE - Bárczi Zsófia: Annanovella (rövidpróza)

Annanovclla

15

varos. Az orvos házaspárnak nem volt gyereke. Anna meg a férje valami megfoghatatlan fenyegetést érzett a bezárt ajtó mögül. Almában sosem léptek be oda, az után az egyetlen, első alkalom után.

Anna kedvence egy öreg, vakolatát vesztett, kétlakásos téglaház volt. Mindkét hátsó ajtaja egy elvadult kertre nyílt. Annáék lakrésze üresen tátongott, még a hajópadlót is felszedte valaki, de az öreg házaspár lakása, ami lényegében szinte csak egy nagy konyhából és egy tenyérnyi előszobából állt, otthonos volt. Anna is inkább náluk lakott, nem mert hazamenni. A kertbe sem mert kilépni. De a küszöbön hosszan elálldogált olykor, órákig kémlelte az elvadult bozótot.

Egy idő után elkezdett hinni az álmok erejében, elhitte, hogy rejtett tudást közvetítenek. De csalódott, mert álmaiból sem tudta meg, hogy kicsoda voltaképpen. Sosem voltak ismétlődő helyek, ismétlődő emberek, egyetlen felismerhető emlék sem, csak a magárahagyottság rettenetes üressége, semmi más. És a másokhoz tartozó ruhák a másokhoz tartozó szekrényekben.

Szeretett volna egy olyan házat, amelyikben otthon van, tényleg otthon. Minden este úgy feküdt le, hogy ma talán beleálmodja magát az otthonlétbe. De álmaiban, ahogy nappal is, mindenütt idegen maradt, megtűrtén, két tulajdonos közti átmenetként volt jelen. Idegen beszéd foszlányai kavarogtak körülötte, és ő nagyon szerette volna egyetlenegyszer megélni az otthonosságot, nemcsak érteni, hanem élni a nyelvet, a sajátot, az eltűnt gyerekkor nyelvét. De csak különálló, lezárt szobák voltak, és az ajtón túl a semmi, ismeretlen, hideg űr. Elszigetelt életek sorozata, sehová sem tartozás. Néha a férje, de mégis, főként idegenek. Idegenek az ablakon túl, idegen sziluettek. És idegen halottak bútorai, és a halottak ruhái a szekrényekben.

Egy idő után feladta. Már nem érdekelte, hogy hová álmodja magát aznap, és nem tartotta számon többé a házak közti hasonlatosságokat, hátha felismer egyszer valamiféle mintázatot. Már csak a beszédre figyelt, az érthetetlen, mégis furcsán ismerősnek tűnő nyelvre. És egy éjjel arra ébredt, hogy a házak beszélnek hozzá, a házakban lüktető befalazott, titkos életek. Beszéltek hozzá a falak, észrevétlen életek örökké ismétlődő történeteit suttogták el neki. És Anna ekkor és itt, ezekben a szürke, egyhangú történetekben találta meg végre a helyét, és békéit meg önmagával.

Többé nem álmodott.