Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - MI A MAGYAR - Ács Margit: Mennyire legyen magyar a magyar? (kritika)
Mennyire legyen magyar a magyar? 59 ry Rudolf vallomásos hangvételű leírása az anyai részről svájci német, apai részről magyar hagyomány hatásának hullámzásáról, az ellentmondásos állapotról, hogy a magyar nyelv és kultúra válik elsődlegessé az életében, miközben mély vonzalom fűzi a svájci-német szellemiséghez, ideálokhoz. A kettős identitás átélésének rendkívüli intenzitása belejátszik abba, hogy gyanakvással viszonyul az egybeterelő nemzeti létfelfogáshoz. Szekfüék - és általában a jobboldaliak - „lényegében osztották azt a felfogást, hogy a nemzet valamiféle egyének feletti szuperindividuum. Nem igazán érzékelték annak veszélyét, hogy mivel is jár, ha az efféle, a babonát súroló hit a politikai, s vele állami szinten megjelenik, sőt kodifikált formát ölt. Holott e kodifikációnak a zsidótörvények formájában a kortársai voltak. Ha igaz volna ez a hit (és vele a kodifikációja), akkor a nemzeten belül senkinek sem lenne joga kitáncolni a sorból.” A nemzettudat, nemzeti érzés a szekularizálódó újkorban nagyrészt annak a közösségi keretnek a helyébe lépett, amelyet korábban a vallás biztosított az egyénnek. S. Varga Pál a nemzetnek az egyéni életben betöltött történelmi és jelenkori szerepét körüljáró müve (A nemzet mint szimbolikus értelemvilág) Gellnertől veszi át a gondolatot, hogy a modernitásban a társadalmi tudás egésze nemzeti keretek közé helyeződik. Ungváry más nyomot követ, Gerő András „nemzetvallás” kifejezését használja, s élesen elítéli a nacionalizmusnak nevezett nemzeti tudat térnyerését. De aki e tudatot babonaságnak minősíti, szembe megy civilizációnk gondolkodásmódjával, amely a vallás és a babona között mindenkor különbséget tett, ahogy téveszmék és eszmék között is. A nemzeti azonosság firtatása nem azonos a rasszizmussal: a zsidótörvények a fajvédelmet kodifikálták, nem pedig a Szekfüék esszéiben kifejtett helytálló vagy esetleg szépelgő nézeteket. Ungváry Rudolfban van szeretet is a magyarok iránt. Trianont határozottan elítéli, mert az utódállamok nem tisztelték a hozzájuk került kisebbségek jogait. Mint elkötelezett jogvédőt őszintén felháborítja ez. „Magyar volta alapján szövetségesem, ha kétségbe vonják magyarságát; ha másik államban nem egyenjogú” - írja. De persze csak az ilyen magyar magyarsága mentes a negatívumoktól a szemében. Általában ellentmondásos érzelmek között egyensúlyoz gondolatai kifejtése közben. A nemzetállam, amely elutasítja a több haza lehetőségét, „ördögtől való bálvány”-jelenti ki például. Ezzel szemben később megállapítja, hogy „a nemzetállam felszámolása nyugaton elérte a határait, melyen túl valójában az addig elkerült kulturális összecsapások veszélye fenyeget: ezúttal az Európa határain túlról érkezett bevándorlók és a bennszülött lakosság között”. Európa Ungváry számára megszenvedett identitás-kettősségében gyógyír, ezért még a nemzetállamok helyébe lépő multikulturális államok robbanásveszélyét is kész érzékelni. De az Európáért való aggódás kiveti esszéírói higgadtságából, és azokkal szemben, akiknek a magyarság „keleti” gyökereinek az újrahonosítása a céljuk, „adott esetben a fegyveres szembeszállást” is szükségesnek látja. Ezek után örülhetünk, hogy a hazát a „magasban” keresi. Sokan találtuk meg ott. Ungváry elkülöníti a hazát az országtól,
