Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - MI A MAGYAR - Ács Margit: Mennyire legyen magyar a magyar? (kritika)
60 Ács Margit az államtól, ezekhez a pénz és a jog világát társítja. Vajon elítélhető-e, hogy a magyarok otthon szeretnének lenni a föld színén is? Természetes, egyszerű hangon vág bele Spiró György a kérdés megválaszolásába: „Hogy mi a magyar ma? Egy a közép-európai nemzetek közül, amelynek fennmaradása nekem azért fontosabb a többinél, mert magyar vagyok.” Mindvégig tartja magát a hangütéshez: józan felmérést végez Magyarország esélyeiről az adott világkörnyezetben. „Nem úgy fest, mintha a nemzetállam magától elhalna” - írja, és a nemzetállamok szétverésében érdekelt külső erőkről is megemlékezik. „A nagyhatalmak közül néhánynak Magyarország ma is felvonulási terepe. Komp-ország, puffer-or- szág...” — mondja ki a most már nyilvánvalóvá lett, kínos igazságot, amely szerzőtársai szemhatárán kívül esett. Spiró a kiszolgáltatottság arányában osztja meg szolidaritását: ahogy a világ agresszív, nagy erőivel szemben a kis országok önvédelmi jogát támogatja, ugyanúgy az államot saját céljaikra kisajátító „szűk, erőszakos csoportok” ellenében a roncsoló uralmuknak kiszolgáltatott többség oldalára áll. „Az eltorzult magyar alkatról és a zsákutcás magyar történelemről szóló elmélkedések körét az elfajult magyar államról szóló vizsgálódásokkal is ajánlatos kiegészíteni.” A világpolitikai környezet várható alakulását tekintve Spiró az iszlám fundamentalizmus hatalmas térnyerésével számol. Ez szerinte minden korábbi fundamentalizmusnál erősebb. „Magyarországot a belső fundamentalizmus a modern korban sokszor fenyegette, néhányszor pedig tönkre is tette. [...] A magyar bolse- vizmus a feudálkapitalista csendőrállami erőszakra és az azt követő nyilasterrorra épült, az új keletű többpárti anarchia pedig a bolsevizmusra.” A lesújtó történelmi tablót életszerű megállapítás követi: „.. .a magyarság nem kedveli a lázongást, aránylag tűrni tudó, talán a paraszti múltjából adódóan, a passzív ellenállásban találékony, reformokra nem hajlik, a hatalom iránt és az idegen iránt bizalmatlan. Nem tanúsít azonban semmi olyasmit, amit a hasonló társadalmi és technikai fejlettségű többi perifériális kelet-európai vagy dél-amerikai - nép ne mutatna fel, hacsak a saját államisága iránti feltűnő közönyt nem tekintjük.” Innen eljut Spiró a szövegkörnyezetet, azaz a szerzőtársai véleményét tekintve sokkoló konklúzióhoz: „Magyarországon nem túl sok a nacionalizmus, hanem túl kevés.” Az igazi prózaíró, ha esszét ír, általában akkor is egy figura bőrébe bújik bele -jó esetben ennek mérete, jellege közel áll a magánszemélyét burkoló, saját bőréhez. Spiró lendületes, kopogó, érzelem nélküli mondatai egy, már a hisztérikus vitákba belefáradt, kissé kedveszegett, a közmegegyezéses trendekkel szívesen kötekedő, de a normális élet esélyét még mindig kereső magyar értelmiségié. Ha Poszler György esszéjét máshol olvasom, őszintén elcsodálkozom, hogy a neves professzor egy olyan témán piszmog el, amelyet én már az ötvenes évek végén magyarleckeként fújtam: Thomas Mann a Mário és a varázslóban a fasizmus, a nácizmus embemyomoritó, lelket ölő hatásának metaforáját alkotta meg. Thomas
