Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - MI A MAGYAR - Ács Margit: Mennyire legyen magyar a magyar? (kritika)
58 Ács Margit irodalmat gyarapítja minden jó író, ha netán nem akarja gyarapítani, akkor is. Emlegettem például Oravecz Imrét, mint olyan írót, akit témavilága miatt akár „népinek” is lehetne minősíteni; sőt, Závada Pált is ide soroltam, persze azzal, hogy a népi téma önmagában senkit sem tesz népi íróvá, mert a népiség társadalmi reformideológia valójában. Tehát igenis számoltam az ún. „másik oldal” íróival, de hogy csak ők írnának „igazán” fontosat, eszembe se jutott, viszont hiányoltam az ő seregszemléikről, kiválósági listáikról azokat a konzervatívnak nevezett írókat, akiket náluk nem kevésbé „igazinak” tartok. Ez hibádzik Závada hazájának írt levelében: hogy evidencia a számára, csak barátai műhelyében lehet még a nemzeti sorskérdésekről is „igazán” szólni. Závada is elmélkedik a magyarok önelégültségéről, a helyes önismeret mikéntjéről. Az Erdély visszacsatolásáról szóló kiállítás, román és kolozsvári magyar történészek munkája példázza számára, hogyan lehet a történelemmel objektiven szembesülni, s különösen érdekeltté teszi a témában, hogy saját Magyar ünnep című, legfrissebb műve, színdarabja is ebben az időszakban játszódik. (Egy tragikus félreértésről szól: a román pópa harangoztat a bevonuló magyar katonaság üdvözlésére, azok azonban szétlövik a falut, meg egymást is.) így természetesen rokon vállalkozásnak kijáró örömmel számol be a románok elleni atrocitásokat, a felbukkanó horogkeresztes karszalagokat is dokumentáló kiállítás higgadtságáról. E higgadt dokumentálásnak sajnos kevesebb figyelem szokott jutni - írja keserűen mint „a demagóg hőzöngéseknek”. Igen, minden történelmi eseménynek megvan a salakja, igen, az emberek jobban szeretik a lelkes, problémátlan történelmi tablókat, mégis baj van a jelzős szerkezettel, a „demagóg hőzöngéssel”. Ugyanaz, mint az „igazán”-nal. Öntudatlan elfogultságról árulkodik. Ahogy a 2006-os tüntetéssorozat megítélése is: „Kidőlt a mocsok az utcára.” Itt bizony hiányzik a higgadt dokumentálás szándéka, hogy vajon miért is tette ezt magával „a mocsok”. Amint az sem válik Závada objektivitásának dicséretére, hogy megállapítja: a mostani tüntetések alkalmával „senki nem randalíroz és gyújtogat az utcán [...] Hát persze, hiszen azóta fordulat történt, most már mi járunk ki a terekre, nekünk meg nem szokásunk vandál módra tüntetni”. Ha valaki egy kiállításon higgadtan dokumentálná az elmúlt évtizedek tüntetéseit, nagygyűléseit, nyilván szerepelnének a jobboldal hatalmas, olykor több százezres tömegmegmozdulásai is, amelyekre babakocsival is ki lehetett menni, senkinek haja szála sem görbült. Meg talán dokumentálnák e jövőbeli kiállításon a jelzés nélküli kommandósokat is, akik ünnepi megemlékezésről békésen hazaszivárgó idős emberekre lövöldöztek gumilövedékkel. Bámulatos, milyen felhőtlen lélekkel írta le Závada meghatott mondatát a „mi tüntetéseinkről”. Ungváry Rudolf tanulmánya szinte teljes egészében saját kettős identitásának mikéntjét, történeti és érzelmi vonatkozásait fejtegeti, voltaképpen illusztrációt képezve Ormos Mária „többszörös kollektív identitás”-elméletéhez. Érdekes Ungvá-
