Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - MI A MAGYAR - Ács Margit: Mennyire legyen magyar a magyar? (kritika)
52 Ács Margit vútra jut. (Lásd: „Illyés láthatóan hű maradt a sorskérdések eredeti, két háború közötti gondolati magvához, a nemzet mint kizárólagos, versenytárs nélküli identitásteremtő közösségforma rögeszméjéhez...” 40.) Gyáni Gábor csak Végei jugosz- lávvá lett „néma tömegével” számol „realitásként”, Illyés felszólamlását a nemzeti összetartozás mellett erőszakos értelmiségi doktrínának állítja be. Ugyanakkor nem tekinti realitásnak a más nemzetállamokba akaratuk ellenére került „néma tömegek” azon részét, amely magyarságához áldozatosan ragaszkodott, pedig számuk nagyobb az utódállamok többségi nemzeteibe beolvadókénál. Ez a sok ember aligha csak az Illyés-féle értelmiségi sugalmazásra érzi és tudja magát máig magyarnak. Minthogy szót sem ejt róluk, azt kell feltételeznem, Gyáni Gábor az ő esetüket a „nagy vándorlások korában” csupán a vándorlás egy alfajának, helyben vándorlásnak fogja fel, és makacskodásukat fölöslegesnek. Gyáni Gábor távolságtartó iróniával ejt szót „a nemzeti sorskérdésekről folyó diskurzusról”. (Gyáni és a kötetben többen is szívesen használják ezt a most virágkorát élő szót, jól jelzi a szöveg hangulatát.) „Ha nem tévedek, nemzeti sorskérdések címén a nemzeti közösség identikus voltának a kérdéseit szokás felvetni és taglalni komoly hangon és súlyos aggodalmak kíséretében. A tragikus megközelítést az motiválja, hogy némely tapasztalatok szerint a nemzet tagjainak a szemében elhalványulnak azok a veszélyek, amelyek önnön létében, biológiai és egyúttal kulturális fennmaradásában fenyegetik a magyarként identifikált, ekként identifikálódó közösséget.” Visszamenőleg is, a reformkori függetlenségi törekvésekre nézve is csak gúnnyal tudja szóba hozni a magyar nemzeti megmaradás programját: „Ez kölcsönöz nagy súlyt az etnikum kérdésének, kivált a nyelv ügyének azok számára, akik folyton a nemzethalál rémével vannak eltelve. A magyar nyelv mint közös etnikai kód megmentése, fejlesztése és a modern létviszonyok szolgálatára alkalmassá tétele képezi a sorskérdések vélt diskurzusának a korabeli magvát, a fő toposzát.” Különös ez a gúny olyan szerzőtől, aki gondosan, választékosán, világosan használja ezt a nyelvet, és tanulmányában egy helyütt felhánytorgatja azoknak, akik őt nemzetietlennek minősítik, hogy az övénél csekélyebb ismerettel bírnak a nemzeti kultúráról és a „közös emlékezetről”. Mindezen ismereteket nem birtokolhatná, ha a lakosság egyedei biológiailag ugyan fennmaradtak volna, de az etnikum kihal. A reformkorról szólva Gyáni elismeri, hogy „a társadalmi kibontakozás, a nagyvilággal való lépéstartás politikai követelménye” együtt járt „a kulturális emancipáció nacionalista programjával”. A szerző személyes averziója az egyik, előszeretete a másik iránt átüt a fogalmazáson, mégis megnyugtató, hogy a haladás kontra nemzeti hagyomány ellentétét hirdető Sándor Iván-i - Balassa Péter-i tézisnek magában a kötetben található a korrekciója. Kossuth Deákhoz írott levelével a sorskérdésekről való diskurzus Gyáni szerint „végérvényesen a forradalmi mtranzigencia, illetve a mérlegelő, kiegyező politikai kultúra alternatív hagyományaira esik szét. Ez a kettősség máig meghatározó historizáló nemzetszemléletünk, a nemzeti politikai kultúra és végső fokon a kö
