Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - MI A MAGYAR - Ács Margit: Mennyire legyen magyar a magyar? (kritika)
Mennyire legyen magyar a magyar? 51 világa iránt”. Ám a konklúziót is egyetértőén veszi át tőle: „...a nemzeti mint olyan fennmaradása nagyrészt az ilyen elvárásoknak való megfeleléstől függ; át kell tehát értelmezni a nemzeti hagyomány öröklött fogalmát, hogy eltávolodhassunk a nemzetállam teremtette hagyományoktól, közelebb kerülve ezáltal a művelődés nemzetközi eszményéhez.” E kerekded okfejtés néhány pontja tisztázatlan. Ha a világ az angol nyelvben egységesül „kulturálisan”, hisz mi másban „egységesülne”, valóban nemzetközi lesz-e a művelődés eszménye? Nem nemzetközibb-e az olyan művelődés, amelybe a korábban felsorolt francia, macedón, szlovén stb. identitás egyenként, „mint olyan”, saját nyelvével együtt belefoglaltatik, belefér? E nemzeti hagyományokat köztük a magyart - vajon csakugyan a nemzetállam teremtette- e? Nyilvánvalóan nem, téves összekapcsolni őket a mai neoliberális stratégia által lebontásra ítélt bár azért elég szívósnak mutatkozó polgári nemzetállammal. És vajon el kell-e majdan vetnünk azon nemzetek hagyományait is (például a derék szlovénekét), akiknek nem volt eddig államiságuk? (Lám, akkor hogy a csudába lett mégis nemzeti kultúrájuk és hagyományuk?!) Szegedy-Maszák szövegében az áll, a nemzeti hagyomány fogalmát kell a nemzetközi eszményeknek megfelelően átértelmezni. Pusztán egy fogalom átértelmezése aligha borzolná fel a kedélyeket, azonban tapasztalhatóan magát a hagyományt kell ebben az alkalmazkodási lázban a „megfelelő” méretre szabni, csak a mondat homályos kissé. Meg az is, hogy milyen grémiumnak kell megfelelni, ki osztályoz, hogy mi mehet át a nemzetközi vizsgán, továbbá az is, hogy miért ne tarthatnák meg, ápolhatnák a nemzetek a hagyományaiknak azt a részét is, amely „nem ment át”. Abban viszont vitába száll Gyáni Gábor Szegedy Maszák Mihállyal, hogy mi lehet a magyar identitás tartalma. Az irodalomtudós a fentebb idézett megfelelési buzgalmának ellentmondóan elengedhetetlennek tartja, hogy a magyarság ne csak személyes döntés, elkötelezettség legyen, „tartalmat, ismereteket is föltételez - történelmi tapasztalatokat, hagyományokat, megszokásokat, beidegződéseket s a közös emlékezetet megtestesítő anyanyelv birtoklását”. Ez az álláspont tehát a kulturális hagyomány védelmét jelenti. Gyáni szerint a tömeges vándorlás világjelenségével számolva mind a nemzeti közösségek, mind a vándorló egyének szüntelenül az asszimiláció és disszimiláció (belefoglalás, kirekesztés) döntéskényszerében élnek, az integráció „az egyik legsürgetőbb igény”, ezért a Szegedy-Maszák által leírt normát nem lehet felállítani. Továbbá vitatja, hogy közös emlékezet egyáltalán létezne, csak egyes értelmiségiek és politikusok fejében jött létre a nacionalista doktrína, a „képzelt nemzeti közösség”, az állampolgárok halmazát nem jellemezte semmilyen közös tudás vagy érzület. Végeihez folyamodik megerősítő példáért: „a hangos és meddő magyarságretorikát” gyakorló, délvidéki „peremdzsentriréteg” a kisebbségi léthelyzetet elhagyta, de helyben maradt a „néma tömeg”, és integrálódott a többségi (jugoszláv) szubkultúrába. Gyáni természetes folyamatnak minősíti az utóbbit, az ő gyakorlatias felfogásában az adott léthelyzetben ez a realitás, és az, aki a magyar etnikum felszívódásában magyar sorskérdést lát, az Illyés-képviselte té
