Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - MI A MAGYAR - Ács Margit: Mennyire legyen magyar a magyar? (kritika)
50 Ács Margit előadott leleplezést, Bánk érzéketlenségét Tiborc panaszára. Ez bizony valóban szívfacsaró jelenete a drámának és a magyar valóságnak. Ám vajon nem Katona József mutatja fel e meddő találkozás tragikumát? Petúrék érdekszövetségének szüklátókörüségét? Katona József magyar önismerete nem önismeret? (Vicces, amikor épp egy író egy mű teremtett világát tényszerű terhelő bizonyíték gyanánt olvassa megalkotója fejére.) Haladás és maradás nem volt összeférhetetlen a reformkorban, s előtte, utána is volt jó pár nemzedék, mindig volt legalább egy-egy jelentős, meghatározó alakja a magyar művelődésnek és politikának, akik alaposan rácáfoltak Balassa Péter imént idézett tételére. Csakhogy a haladást nem importáruként, a maradást (hagyományt) nem múltba ragadásként képzelték el, vagyis nem abszolutizálták egyiket sem, mint ahogy józan ésszel nem is lehet sem a mindenáron való haladást, sem a kőbe vésett hagyományt világmegmentő alapelvnek tartani. Az új korszakok beköszöntése általában nem nélkülözi a drámaiságot, az elvek, érdekek összecsapását, eskük, fogadott hűségek megszegését, sokszor még az önmagunkkal való szembekerülést sem, s ez nemcsak a magyaroknál van így. A magyaroknál, mint sok hódításnak kitett népnél, talán csak abban rejlett egy plusz, sajátos konfliktusgerjesztő elem, hogy gyakran a hódító (megszálló) haladásként erőltette rá a maga kultúráját, hatalmi technikáit. Annál nagyobb tisztelet jár azoknak a kiválóságoknak, akik össze tudták egyeztetni nemzeti érdekeinket az új és új korok szellemével. Kár, hogy létük nem zavarta Balassa Pétert, s nem zavarja Sándor Ivánt a sommás ítélet kimondásában. Gyáni Gábor Sorskérdések és az önmegértés nemzeti diskurzusa a globalizáció korában című esszéje, mint jeleztem már, távol tartja magát az aktuális politikai helyzet taglalásától, általánosító igénnyel foglalja össze meglátásait a nemzeti identitások meghatározhatóságáról, tehát valójában az ő írása jelenti a legnagyobb gondolati kihívást az olvasó számára. Ha szét akarnám szálazni, hogy a világunk realitásaiból kiinduló fejtegetései meddig tartalmaznak megalapozott állításokat, s hol veti el a sulykot az adott gyakorlati feltételeknek való, fenntartás nélkül behódolást eszményítve, a dolgozatával megegyező terjedelemre lenne szükség. Gyáni alapállása a „hamis realistáé” - az általa is oly szívesen idézett szerző, Bibó István nevezte így ezt a gondolkodói típust. E mentalitás rendkívül jól illeszkedik a mai ha- szonelvü értékrendszerhez, érdemes komolyan figyelni rá. E kritika keretében viszont be kell érnem néhány tézise kiemelésével. Tárgyilagos képet ad arról, hogy a nemzeti önmeghatározás korántsem csak a magyarság passziója, Grendel Lajos erre vonatkozó megállapításával vitatkozva a franciákat hozza fel példaként, és egy másik kisebbségi szerzőre, Végei Lászlóra hivatkozva pedig bemutatja, hogy a közép-európai népek önjellemzésében sok-sok rokon vonás van a magyarokéval, a hízelgő önmítoszokat is beleértve . Ugyancsak tárgyilagos megállapítás (Szegedy-Maszák Mihálytól idézi), hogy „a kulturálisan, nyelvében egységesülő világ új elvárásokat támaszt a nemzeti kultúrák hagyomány
