Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - IRODALMI SZEMLE - Aich Péter: Keresés (tűnődések)
12 Aich Péter hajlamos. így utólag olyannak tűnik számos mozzanat. Vagy inkább annak láttatjuk, hogy ne kelljen szégyenkeznünk. Mivelhogy akadt sok idill, amelyről kiderült, jól sikerült kulissza volt csupán, igaz, hogy őszinte odaadásból, de hát éppen ezért, gyertyafénnyel, angyalhajjal és kivételes műörömökkel. És volt sok fölemelő pillanat, amely utólag üresnek bizonyult, mert még mosolya sem volt, csak fekete lyuk tátongott a szemében: magával szippantott a semmibe. Meg halálvágy is volt, legyen már vége a fölösleges kínlódásnak, filozofikus magaslatokból áhított vég, amelyhez nincsen merszünk, mert hátha, hátha akad még valami. Igen, az a valami. Az a furcsa, váratlan, s nem mindig érzékelt ismeretlen valami. Eltompulva észre sem vesszük. Az a csak áhítatból, álomból ismert hihetetlen ragaszkodás. Alázat, szeretet és hűség ahhoz, amit mindig csak megfogalmazni próbáltunk. Mint egy gyermekkori játékhoz, amit képtelenek vagyunk kidobni, holott már nem kell, már nem játszunk vele, csak a képzeletben ringatjuk, akár az elfecsérelt időt, mert akkor még fiatalok voltunk, s nem jutott eszünkbe, hogy mindennek egyszer mégis vége lesz. 50. Évek Voltak szerelmek, voltak álmok, s egy élet előttünk - ugyan hova szaladt el az idő? S miből éltünk, ha nem ilyen álmokból a szeretet ölén, a remény szárnyam? Azóta a kulisszákat eltolták, facér gátak emelkednek itt és ott, s úgy hisszük, ez a mi kínai falunk. Az eltűnt sugarakból ugyan mi maradt? Mit őriztünk meg az eredendő fényből? Összeomlunk, ha nem akkor kel föl a Nap, amikor várjuk, holott nem fontos, hogy az álmok teljesüljenek, hiszen csak az kell, hogy legyenek. Mit érne nélkülük az út? 52. A halál Mindnyájan a halál árnyékában élünk, csak nem akarunk tudni erről. És nem beszélünk róla, még a gondolatát is félretoljuk, használhatatlan törött tányért. Mert a halál titokzatos misztérium, érinthetetlen tabu. Féljük, s szégyelljük bevallani: mi is sorra kerülünk egyszer. Majd, majd, ha bekövetkezik — de hogyan beszéljünk róla, ha már nem leszünk? Pedig bennünk él, bennünk ketyeg, indáit szívünk felé nyújtja, behálózza agyunkat. Mégsem merjük kimondani: gyertek, tárgyak és emlékek, kik létünk része vagytok, gyertek, hadd markoljalak meg benneteket akár a szellőt, az ég üzenetét, s ragyogjatok nekem, amíg látni lehet. Ám ti, kik fontos vagy lényegtelen állomások voltatok, s elmaradoztatok az úton, égbe kiáltó tilalomfává változva - ugyan hova lettetek? Ha nem öltöztök a szavak bíborába, semmivé lesztek, akár az elfelejtett szeretet, mert akik érezték, meghaltak, magukkal vitték az örök elmúlás kelyhébe, s így végzitek ti is. A föloldozás pecsétjének kódja ismeretlen, csak találgatunk, milyen lehetett, s volt-e egyáltalán. Félünk, nem merünk szólni, lopva idézgetjük, titokban remélve, hogy fölismerjük a múlt fölcserélhető díszleteit, de csak önmagunknak, s álruhába öltözve, nehogy magunkra ismerjünk. Pedig a valós tárgyak túlélnek, némán beszédesek, sokatmondóak, távoli időkön is túl, csak a
