Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - IRODALMI SZEMLE - Aich Péter: Keresés (tűnődések)
Keresés 13 részletek maradnak el, gyakran a legfontosabbak, s azok, akik megértenék az üzenetet. Mert arról szólnak, amit elmulasztottál, amikor még lehetett volna megöntözni a virágot. 56. Л régi házak Peéry Rezsőnek in memoriam Könyvet olvasok, jót, érdekeset, aki írta, nagyszerű lehetett, bár nem ismerem, csak a könyveit, néhányat, meg egypár embert, akik ismerték őt is. Ott volt, ott élt, ahol sokáig én, ugyanazt a levegőt szívta városomban a folyó mentén, fölismerem a helyszínt s az utcát, amelyet említ, csak a házát nem tudom, amelyben lakott - ugyan hol is lehetett, melyik az? Vajon megvan-e még? S a sírjai, igen, azok, ahova virágait vitte, ahol gyertyát gyújtott... Azok már bizonyára nincsenek, mert a temetőket a legkevésbé jó megtartani, ha mások lépnek a régiek helyébe. Sok sír tűnt el, csak az emlékük maradt, magányos virágszál, árva gyertya a fűben itt és ott azoknak, akik immár ismeretlen helyen nyugszanak, emlékük is tűnőben, s csak addig marad, amíg müvük ismerős, amíg mond még valamit, s amíg van, akit megszólítani képes, míg emlékező akad. A ház pedig? Elmennék, megnézném, kívülről, ha áll még, benn úgyis egészen más, hiszen kicserélték lakóit s lelkét egyaránt. Furcsa nosztalgia ez, hogy letörölték már utolsó ujjlenyomatát is. Idővel majd a házak is eltűnnek a jövő nevében, elsimulnak a jelek; hiába dobtál követ a vízbe, egy szökőár is elcsitul egyszer. Minden csak volt, és minden csak lesz, ami van, ki tudja, valóban létezik-e. Hiszen csak akkor van igazán, ha megérinti lelkünket. Vajon meddig tart a jelen? S meddig tart az emlékezet? 57. Emlékek Az, ami megmarad. Tárgyban akár, hogy szemeddel tapinthasd, de lélekben főleg. Az, amire én emlékszem, s olyan, amit megtartott szívében más is. Talán észreve- szed, bár nem olyan egyszerű mindez: ki tudja, miért rendit meg mások emléke. Mi az, ami általuk megszólít? És miért? Talán azért, mert az idegen emlék valahol az enyém is, valamiképp megéltem, ha közvetlenül ugyan nem, közvetve bizonyára, virtuálisan legalább, bár nem voltam jelen, de akkor éltem, abban az időben, s a körülmények, a környezet, a helyzet hozzám is szólt, egy mostani életben, vagy egy másban akár, amelyről már nem tudok. Ugyan ki kezeskedne arról, hogy saját emlékem csak az enyém, hogy azt csak én éltem meg, csak én tapasztaltam, hogy csak én borzadtam, csak én örültem? Összekeverednek a dolgok, akár a patakok és folyamok, hogy tengerré váljanak, sodró, zúgó áramlatokkal, zuhatagokkal, különleges élőlények bujkálnak az örvényben, s iszapos alján megannyi hajótört roncs a bizonyíték, megannyi málladozó, morzsálódó tanú, amforákba zárt álmokkal. Néha úgy tűnik, mindez valójában mégsem volt, csak képzelődünk. Hogy az álmot is csak álmodtuk, hogy a világ csupán káprázat. Hogy az emlék a képzelet műve. A képzeleté, amely szintén véges: ha nem örökítjük át, ki álmodja tovább?
