Irodalmi Szemle, 2011

2011/11 - IRODALMI SZEMLE - Aich Péter: Keresés (tűnődések)

Keresés

II

régen letűnt világot. A jókívánság itt van, a szeretet is maradt, amit közvetít, állandósult, mert megállt: megállt általa s benne az idő. Aki írta, nem él már, s akinek írta, az sincsen már, a házak java a képen is eltűnt rég, csak emlék van, amit fölidéz, s amíg élek, mivel már csak ketten vagyunk, akiben mindez közvetlen emlék lehet, de majd velünk is kialszik e fény. De talán átalakul, s más lámpás lesz belőle. Lesz- e új szeretet? Át tudjuk menteni? Kire marad? Megmarad egyáltalán? Akár az évelő virág egy majdani kertben.

38. Múlt

Rohanó világunkban nem sok időnk marad. Hiába sietünk egyre jobban, annyi a teendő! Alig fejezünk be valamit, rohanni kell tovább, semmire sem telik. Főleg nosztalgiára nem. Egyébként sem divat ez, századunkhoz méltatlan. Előre tessék nézni, lehetőleg csak oda. Ami volt, mind ócska lom, vacak, gyatra, silány, ronda, selejtnek is tökéletlen, s főleg idejétmúlt. De bezzeg a jövő, az új, az egyre tökéletesebb és egyre többet tudó eszményi szerkentyűkkel! Pedig miből táplálkozunk, ha nem abból, amit tegnap teremtettünk? Néha elfelejtjük, úgy bizony, egyre gyakrabban, milyen szép és jó tetteket vittünk véghez, milyen csodákat műveltünk - egy szál virággal például. Csakhogy erről már nem sokat tudunk, nem is akarunk többé tudni; virág, ugyan már, miből is van, papírból, fóliából? Ha rémlik mégis valami, szinte készakarva feledjük. Mert az már nem új, igaz-e. Az már csak valami ósdi, ami kiment a divatból, feledhető kövület, szégyenkezni kéne érte inkább, akár a bűnökért. És mégis faszéinál a múlt! Az állítólagos hülyék, műveletlenek, kezdetlegesek, primitívek világa, és mindazok, akikről azt hittük, hogy ilyenek, minden és mindenki abból az időből, amely már csak volt, amely mindenek ellenére elbűvöl, letaglóz, bámulatba ejt, mindazzal, amit abban a lenézett régmúltban véghez vittek, s amiért titokban irigyeljük is, mert nem a saját érdemünk. Az ókoriakat, akiket elítélünk, mert nem voltak keresztények, holott gyakran emberségesebbek. Vagy az indiánokat, akiknek csodálatos naptáruk volt, de vad, véres mitológiájuk is. Sok mindentől okkal-joggal ódzkodunk - de vajon mi jobbak vagyunk-e? Önmagunktól bűneink végett miért nem irtózunk? A régiek lehetőségeivel mi vajon összehoznánk-e olyat, amit ők? Az apámmal pedig, aki meghalt már, vajon miért nem beszélhetek élőben? Ugyan mi mozgatja a nosztalgiát? Az emléket, a régi élményt, amely már nem ismétlődik meg? Bizony mondom nektek, a félelem teszi, a páni félelem, hogy egyszer mi is meghalunk. Hát csak rohanunk. Rohanunk, mintha az időnket akarnánk megelőzni. Pedig nem lehet, nem tudunk megszökni.

48. Az a valami

(á la M. S.)

Nem is tudom, szép volt-e az élet. Azt mondják, a természet sosem giccses, s ha így igaz, akkor az ember, a természet e sajátos terméke, szintén nem az. Vagy mégsem a természet része lennénk? Mert az ember, úgy látszik, a giccsre mégis szerfölött