Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök (5) (Napló)
86 Kulcsár Ferenc Gyöngyök és göröngyök (5) (Napló) 2009 szeptemberében Tóth László 60. születésnapját ünnepeltük a dunaszerda- helyi „Budapestben”. Duba Gyula és Filep Tamás Gusztáv mellett magam is köszöntőfélét mondtam, amolyan pályatársi vallomást. Tettem ezt azért, mert Tóth Laci is, jómagam is 40 éves pályát tudunk magunk mögött; s tettem ezt annak ellenére, hogy erről a 40 évről, amely — mint később kiderül - talán 40 000 év is megvan, erről az irdatlan időről legjobb lett volna hallgatni, hiszen eleve kimondhatatlan és elmondhatatlan, mint maga a Létezés. 40 évvel ezelőtt egy dalocskában azt találtam írni: Ki az írást megtalálja, vinné egyre, vinné szárnya, ugyanakkor: Ki az írást megtalálja, gyökér módra földbe nőne. Mert hát 40 éves pályánkon ezek voltunk: szárny és gyökér, szétrobbanó összetartás, kiáradás és visszasürűsödés, méhkas és sírkő, teremtés és hallgatás; vagyis önmagunk létének természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos tartálya, s éppen emiatt mit tudhatunk a Létről, önmagunkról? Mit kezdhetünk a szörnyű emberi paradoxonnal, azzal a tökéletesen megmérhetetlennel, akik voltunk és leszünk, ha egyszer se a múltunknak, se a jövőnknek nincs határa? Talán csak annyit, amit Pilinszky János így fogalmazott meg: A költőnek dadogás az alfája és ékesszólás az ómegája, tehát a vakság sem- miből-teremtésének és a látás világosságának egygyökeréből hajtanak ki versei. Mit mondhattam hát az elmúlt 40 évről? Talán csak annyit, hogy majdnem belepusztultunk a Lét kimondhatatlanságába. Vitatkoztunk a fenenagy élettel és a fenenagy halállal, egy szál ingben tántorogtunk át a lassú falvakon és a sebhelyes, gyors városokon, hogy eltékozoljuk hétszer megszült lelkünket, felgyújtsuk a temetőket, s ellenállva a szirének énekének, meghallgassuk a kegyelemosztó kozmosz ketyegését. Azt hiszem, Laci és én a másság egyazon útját jártuk: az ő odüsszeuszi elvágyódásai s az én Don Quijote-i megmaradásaim egy tőről fakadnak - mindketten végig menekülőben voltunk: ő a nyugtalanság nélküli boldogságból menekült, én a nyugtalanság nélküli boldogságBA, hogy végül az odüsszeuszi kalandozások és Don Quijote-i kóborlások után ugyanodajussunk: ő Ithakába, én La Manchéba; hogy igaz legyen, amit Don Quijote mondott élete alkonyán, a La Manchéba, vagyis a világ szívébe való megérkezése után: „Isten irgalmából értelmem immár tiszta és világos, s holtomban sem vehet rajtam győzedelmet a halál. ” így vagy úgy, a közben megtett út volt a fontos, az, hogy élni készültünk szüntelen, kimondani Isten százmilliótrilliárd nevét, s mondani valamit magyarul
