Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ - 2010 - Tőzsér Árpád: Az öngyüjtő (Tóth László Különdíja)
Posonium Irodalmi és művészeti Díj - 2010 77 kívánó tartás... jellemző rá... " Tóth László mindezt a képzőművész Kopócsról írja, de írhatta volna saját magáról is. Ő is azon Jules Renan-i művészek közül való, akik számára maga a megértés („becserkészés”) is alkotás, akik a „megértés révén vesznek részt a dolgok végtelen termékenységében ”, de ez a mindent megértés azt jelenti náluk, hogy semmit sem fogadnak el teljesen. Tóth László mintegy negyven éve van a pályán, s ennek a negyven évnek a története (s benne az ő személyes sorsa) olyan kaotikus, embert próbáló idő volt, hogy ha közben minden (vagy legalább néhány) eszméjének (politikus módjára) maradéktalanul odaadja magát, akkor az szinte biztos, hogy felemészti benne az alkotót. Ő ehelyett a megismerés és megértés tudományát fejlesztette magában olyan fokra, mélyítette és tágította olyan e- gyetemessé, tette olyan intenzívvé, hogy az már önmagában művészi alko- tásértékü. írásainak (legtöbbször) egzisztenciális és történelmi, máskor bölcseleti mélységeiről akkor győződhetünk meg a legjobban, ha elolvassuk őket, horizontális érvényükről, egyetemességükről viszont lehet fogalmunk akkor is, ha a kötethez csatolt ún. Eligazítót (lényegében név- és tárgymutatót) átböngésszük. Ez Abélard- tól, Adomótól, Ady Endrétől és Julia Agrippinától Rilkén, Rimbaud-n, Rodinon és Rózewiczen keresztül Verbőczy Antalig, Vergiliusig, Vörösmartyig, Zalán Tiborig és Antonín Zápotockýig a világirodalomnak és világtörténelemnek olyan enciklopédikus koordinátáit, kiszögelléseit nyújtja, amelyek között a magyar és szlovákiai magyar történések is megemelkednek fontosságban. Tóth Lászlót a határon inneni és túli magyar közönség elsősorban költőként (és kitűnő költőként) ismeri. Az Egy öngyújtóJéljegyzései cimü legújabb könyvéből megismerhetjük a prózaíró Tóth Lászlót is. S el kell mondjam: Tóth prózaírónak is kitűnő. О ugyan könyvének egy helyén azt írja, hogy „nem kedveli az epikumot”, hogy „egy kalandleírásban az ember nem kalandozhat szabadon, köti őt a kaland logikája”, de az itt tárgyalt s immár Posonium-díjas könyvében kialakított magának egy olyan sajátos prózai-epikai közlési formát, amelyet én jobb szó híján naplónak neveztem, de nevezhettem volna akár egzisztencialista esszéregénynek is. A költő prózáját mindig belengi valami rejtély, valami kellemes izgalom: az olvasó azt várja, hogy magyarázatokat fog olvasni, megfejtéseket a versek puzzle- jához. Tóth László könyve nem ilyen értelemben költő prózája. A szerző itt valóban „öngyüjtő”: begyűjt magáról mindent, ami az életének, személyiségének, egzisztenciájának megközelítéséhez, megértéséhez rendelkezésére áll, és amit a megértéshez szükségesnek tart, de a begyűjtött anyag csak alig kapcsolódik a költői életművéhez: Tóthból hiányzik az öninterpretációkhoz szükséges túldimenzionált költői öntudat, ő prózában is azt csinálja, amit verseiben: a lét és a létezés, az egzisztencia alapkérdéseivel néz szembe. De prózájának struktúrája nem epikai, hanem poétikai-lírai, az ő „epikáját” valóban nem a „kaland logikája”, nem a történet, hanem a különböző formai-nyelvi összecsengések, ismétlések, ritmusok, műfaji kötődések, petikai megfelelések szervezik.
