Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld... (3.) Duba Gyula szépprózai tevékenysége
38 Fonod Zoltán nélkülözéssel kellett megküzdeniük, míg odáig jutottak, hogy a szövetkezet földjein végzett munkáért (a munkaegységek után) fizetés is járjon. Ha mégis szinte mániákusan küszködtek helyzetükkel, benne volt ebben a küzdelemben a szegénysors keservéből kitömi akaró szándék, mely az ő verejtékük árán is remélte az emberi léptékű holnapot. Sajnálom az alkoholistává váló Atya helyzetét. Nem az Atyát magát, hisz az elbizonytalanodás, a magány ugyancsak ott volt ezekben a forrongó években. Inkább annak a „hősnek” az alakját hiányolom, aki mellőzve, megalázva is folyamatosságot jelenthetett volna a múlt és a jövő között. Annak ellenére is, hogy egykor az eszme iránti hűség kísérthette őket, a szegénység és a nyomor azonban ott volt mindennapjaikban.. A Nagybene Péterek mellett pedig ismerősek számunkra (nevezzük őket így) a Kiss Jánosok és a Fekete Pisták, akik a falu névtelenjei /nincstelenjei közül léptek elő s indultak neki a nagy ismeretlennek. Mennyi lelkesedéssel, hittel, igazsággal és féligazságokkal keresték ők is az emberibb jövőt. Évekre, évtizedekre volt szükség, hogy a jövő ködképeit társadalmi nézetben is a józanság és az okos mérlegelés váltsa fel. Nemcsak „felülről” jött a felismerés, hanem „alulról” is - a tapasztalatok és tények alapján - fogalmazódtak meg azok az igények, melyek a politikai és társadalmi cselekvést mássá, emberibbé, igazabbá kívánták fonnálni. Úgy hiszem, ezek a magatartásformák is hozzátartoztak a letűnt évtizedek új minőségének a formálódásához. Megismerni önmagunkat, a közelmúlt egy-egy szeletét - ezt vállalta az Örvénylő idő (1982) című regény. A tények és indulatok szenzációja nélkül, méltóságteljes mesélőkedvvel, széles hömpölygéssel. A regény „főhőse” egy Garam menti kisfalu, Füzesnyék. 1947-ben indul a történet, a magyar üldözések idején, amikor a kitelepítés vagy a csehországi száműzetés naponta szedte áldozatait. Példájaként annak, hogy bár Európa népei megcsömörlöttek a háborútól, arra azonban nem volt „érkezésük”, hogy lefogják azok kezét, akik üldözöttekké teszik/ tehetik Kelet-Közép-Európa népeinek százezreit. Duba Gyula (tiszteletre méltó szenvedéllyel és népe iránti hűséggel!) úgy szegődött a korszak krónikásává és sodródik a történelmi események örvényléseibe, hogy maga sem hitte volna, egykor ő és a falu lakói lesznek (több mint három évtizeddel később!) a koronatanúi annak történelmi kornak, „mikor az ember úgy elaljasult”. Feltehetően tudatos az a választása is, hogy a regénynek nincs főszereplője, s évtizedek múltán ő idézheti meg, az egész faluközösség képviseletében azt a kort, melynek jellemzésére talán a Jelzőrendszerünk” is kevés. Szimbolikus szerepe van annak is, hogy néhány arcéi megrajzolása mellett a „spanyolos” forradalmárt és a gazdalét képviselőjét, Nagybene István emlékét örökíti meg a regény. És persze, a fiáét is, aki a gyötrelmes évek után tanító lesz, majd egyetemre kerül. A változások tényét jelzi, hogy a „jógazda” halálakor a fia már autóval érkezik a faluba. A köztiszteletnek örvendő gazda halála után a falu élete is megváltozik, céltalanná, üressé és megkeseredetté vált.
