Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - Tőzsér Árpád: Túlélők egymás között (Beszélgetés Főnöd Zoltánnal)
18 Tőzsér Árpád 1968. július 14-én. Készítettem interjúkat ezenkívül Veres Péterrel Pozsonyban, Méliusz Józseffel Bukaresten, Fábry Zoltánnal Stószon, Rákos Péterrel Prágában, Pomogáts Bélával Budapesten, s Szervátius Jenővel és fiával, Tiborral Kolozsvárott. A politikáról az említett szlovák politikusokon kívül Dobos Lászlóval és Szabó Rezsővel cseréltem eszmét, az irodalomról Veled, Grendel Lajossal, Duba Gyulával, Alabán Ferenccel, Gál Sándorral, Cselényi Lászlóval, Szeberényi Zoltánnal, Koncsol Lászlóval, Erdélyi Gézával, Szigeti Lászlóval, Albert Sándorral, Monoszlóy Dezsővel, Duray Miklósai, Németh Zoltánnal. Azt hozzávetőlegesen tudom (főleg a saját életem alakulásából), hogyan lesz valakiből költő vagy prózaíró. Te, végzettséged, hivatásod, munkahelyeid szerint irodalomtörténész voltál s vagy (ismeretségünk egyetemista korunkból, az ötvenes évekből való): hogyan lesz valakiből szlovákiai magyar irodalom- történész? Mi vezetett el a szlovákiai magyar irodalom történetének tanulmányozásához és tudományos feldolgozásához? Gimnazista koromban, Csurgón, magyar szakos tanárom jóvoltából Adyval ébredtünk és Adyval feküdtünk. Kivételezett helyük volt a tananyagunkban a népi íróknak, Karácsony Sándor, Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula, Móricz Zsigmond vitték el a babért. De akkor még nem foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”, olvastam, mert tetszett, amit olvastam, és kész. Egyetemi tanulmányaim befejezését követően jelentkezett nálam az az igény, hogy olvasmányaimat rendszerbe is foglaljam. Mikor lapszerkesztő lettem, az írás és a körülmények késztetettek arra, hogy értsem, mikor, mi a fontos. Az egyetemi tanul- mámyaimat záró szakdolgozatom témája Ady Endre szimbolizmusa volt. Akkor kényszerültem először rá, hogy az irodalmat struktúráiban dolgozzam föl. Valahol itt kezdődött az irodalomtörténet iránti vonzalmam, és folytatódott azt követően, hogy a Madách Kiadóból 1983-ban „politikai okokból” véglegesen eltávolítottak. Egyetemi oktatóként napi munkám lett az irodalomtörténet. Először egy Fábry-monográfiát (Megmozdult világban, 1987) tettem le a tanszék asztalára, majd Üzenet címmel (Bp„ 1993) a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom történetét feldolgozó könyvemet jelentettem meg. Mint irodalomtörténész hogyan látod a mai szlovákiai magyar irodalmat, megítélésed szerint lesz-e belőle valós, ható hagyomány vagy ez a periódus is megmarad puszta irodalomtörténeti kuriózumnak, mint ahogy az a két háború közötti szakasszal történt? Ma reménykeltőbb a helyzet, mint a két háború között volt! Sok az olyan tehetséges írónk, költőnk, kritikusunk, akiknek van viszonyuk az egyetemes magyar irodalomhoz is. Az ő világuk szellősebb, átjárhatóbb, mint az elődöké volt. Számukra már nem a provincia, hanem a „nagyvilág” a kihívás, s ez még akkor is így van, ha sokszor csak úgy ugorják meg a mércét, hogy súrolják a lécet.
