Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - Tőzsér Árpád: Túlélők egymás között (Beszélgetés Főnöd Zoltánnal)
12 Tőzsér Árpád is írásban leértem а ТВ elnökeit, köztük Glatz Ferenc elnök urat is, hogy tegyék lehetővé a vélemények megismerhetőségét, erre azonban a mai napig nem került sor. Egyetlen gonosz szándék elég volt ahhoz, hogy (itthon és magyarhonban támogatókat szerezve) megakadályozza a professzori kinevezésemet és a nagydoktori cím megszerzését. Olyannyira, hogy 1989 decembere után egy fiatalokból álló csapat (négy-öt hallgató, akik jóformán nem is ismerhettek, mert nem tanítottam őket), az egyik kolléga ármánykodásai alapján a kar dékánját kérték arra, hogy (politikai okokból!) távolítson el a tanszékről. A véletlennek és Slimák dékán úr korrektségének (és kiadóbeli kollégámnak, Grendel Lajosnak) köszönhetően a „söprés” elmaradt. A ’89 előtti magatartásomat érintő kérdésben ez a „korrekt” jelző jelentette számomra a „túlélést”. A gonoszság és az irigység pedig azt jelentette, hogy esetenként a „senkik” is fontosak akarnak lenni és lehetnek is. Úgy van, ahogy mondod, 2010-ben már „túlélők” vagyunk. Következésképpen 1996-tól én az Irodalmi Szemle főszerkesztőjeként (Te pedig a könyvkiadás főatyamestereként, főszerkesztőjeként) tesszük, amit tennünk kell. Nem foglalkozom azzal, hogy méltányolják-e több évtizedes munkásságomat, és azzal sem, kinek tetszik vagy nem tetszik a fizimiskám. Éljük a magunk életét, beszédes viszonyban vagyunk a Sorsunkkal, és örülünk a folytatásnak, az unokáknak és a tehetségüknek. A huszadik század másik fele a nagy remények és az igazságos társadalom építése jegyében telt el. Reményeinkben azonban csalódnunk kellett. Húsz év múltán legfeljebb azt kérdezhetjük, hová lett a tavalyi hó... Nagy a gyanúm, hogy az egyéni önzés és a társadalmi igazság keresése a pártok szabad prédája lett. Vélhetően (Adytól kölcsönözve!) a „ló kérdez” eseténél tartunk. Napjainkban, sajnos, nem az „akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek” igazsága érvényes, hanem a „hová, s merre, tekintetes úr” állapota vigyorog ránk. Tacitus írta: „ Túléltük Tiberiust, Caligulát, Nérót, de közben eltelt az egész életünk”. Mi is elmondhatnánk: Túléltük BeneSt, Hitlert, Sztálint, Kádárt, Husákot, de közben eltelt az egész életünk. - Igazunk lenne vajon, ha azt tartanánk, hogy túléltünk, de nem éltünk? Vagy azért a „mi életünk” akkor is a mi életünk volt, fiatalságunk akkor is fiatalság volt, ha diktatúrákban telt el? Jogos a kérdés, mégis úgy vagyok vele, nincs okunk restellkedni. Seneca írja valahol: „Nem az éveken és napokon múlik, hogy eleget éljünk, hanem a lelkületűnkön.” Mindig sorskérdések között s keresztutakon jártunk, de sohasem hallgattunk, amikor szólni kellett. Irodalom és újságírás kihívásait kerestük, s küszködtünk „sose magunkért, mindig másért...”. Nem cselédei voltunk az eszméknek, hanem keresői a társadalmi igazságosságnak, olyan jobb sors érdekében dolgoztunk, ahol sem emberségünket, sem magyarságunkat nem lehet megkérdőjelezni. Ha megmutatnám Neked azokat a förmedvényeket, amelyekben az 1968-as Új Szó-beli tevékenységemet minősítették, vagy nevetőgörcsöt, vagy hányingert kapnál.
