Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - Gál Sándor: Azok a távoli hangok (vers)
és saját csendje csak ideje nem volt mert mint a halál időtlen a vers II. A TÖRTÉNÉS minden ami alásüllyedt a halál titokzatos vermeibe tulajdonommá lett az én történelmévé amiként minden hullám is az őszi folyó éjszakájában vagy az ég felhő-redőzeteit felnyitó napkorong tüzsugarában mert a mindenségnek volt egy pillanata amikor minden együtt mozdult velem bennem és általam nem megélni elfogadni volt nehéz s megérteni hogy mindez véges és egyszeri vagy aki vagy véletlen-egy örök-létező mindenre jogosult a fénytelen ég ölébe lehajló mozdulat mögül az időtlenség árnya rád borul könnyű szemfedőként de nem takar el csak lágyan magához ölel lombozatának örök szerelmével s a távolságok mézillatát hozza a végső egyesülés csúcsára felivelőt az örömosztás kettős húr-pendülését amely végigborzong az éjszaka magaslatain és megérinti az egek trónusát tovább már nincs különbség
