Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - TANULMÁNY - Gál Sándor: Katonásdi és a T-34-es lakókocsi (2)(Napló)
76 Gál Sándor Holott akkorra már úgy-ahogy megoldottam - vagy legalábbis megoldottnak véltem — a seregen belüli magánélet különös, de egyben törékeny lehetőségét. A hétköznapi harci - harcászati - föladatok teljesítése lényegében rutinmunkává változott, hozzáedződött a test és a szellem, az előbbi hozzáerősödött, az utóbbi — ha nem ügyelt magára az ember - hamarosan eltompult, de elbambult állapotában is képessé vált a parancsok teljesítésére. Ebben az időszeletben a barna füzetben már, ha lassan is, de versekkel teltek a lapok, amelyek közül a Szabad Földműves, az A Hét is közölt egyet-egyet, ami által anyagi helyzetem - a havi zsolddal együtt - tűrhető szintre emelkedett. Ellenben abbéli elhatározásom, hogy havonta egyszer beutazzak Klatovyba fehér abrosszal leterített asztalnál ebédelni, valahogy „nem jött össze”. Később - nem volt ez megalkuvás, inkább kényszermegoldás -, Janovicén, a hadsereg folklórjában Kulatá babának becézett étterem és kávéház lett „civil” vacsoráim helyszíne. Szóval az Országos Szpartakiád a kialakulófélben lévő belső „függetlenségemet” majdnem teljesen ellehetetlenítette. Még attól a kevéske szabad időtől is megfosztott valahányunkat, amely egyébként a napirend szerint megilletett volna bennünket. Valami olyan abszurd események részese és tanúja lettem, amely önmagán belül, a létező hadi falanszterben egy másik falansztert épített föl. Mert a szpar- takiádon a sereg tornászainak talaj gyakorlatában tizenhatezer katona szerepelt. (Egy másik csapat szertomászai emlékezetem szerint 4-5 ezren lehettek.) Maga a felkészülés pontos harmonogram szerint zajlott, tekintet nélkül az időjárási viszonyokra. Hó, fagy, eső nem akadályozhatta az összeállítás folyamatos gyakorlását. Egyébként a hétköznapokon viselt felszerelésben - zubbony, nadrág, csizma - végeztük a gyakorlatokat. Ha valaki egyszer megpróbálná, hogy a katonacsizmában - púlitr - miként végezhetők az ilyen igényes összeállítás próbái, azt hiszem, megértené a hadseregben alkalmazott idomitás lényegét és embertelenségét. De nem ez volt az egész rend és rendszer csúcsteljesítménye. De nem ám! Hanem a tornászok „szerelésének” a kialakítása. Ami adott volt: egy hófehér tornanadrág, hófehér zokni és hasonló fehérségű vászoncipő. Deréktól fölfelé a csupasz katonahátak és katonamellek. Az egyik „harci feladat” szerint a tornászok felsőtestét napozással kellett egyszínűvé barnítani - az összhatás érvényesítése végett. Ezért elrendelték - parancsban, természetesen - a kötelező napozást. Több mint húszezer ifjú harcost érintett ez a parancs, ide számítva a „tartalékokat” is , ha netán egy váratlan esemény megtizedelné az állományt... És napoztunk. Képzeljenek el öt-hatszáz katonát, ahogy - akárha liszteszsákok lennének - egymás mellett fekszenek a kaszárnya feletti réten, s negyedóránként - vezényszóra - hasukról a hátukra fordulnak, és viszont... „Bar- nulásunk” folyamatát pedig ellenőrizték. Sok bajuk volt az „északi”, gyér pigment állományú harcosoknak, nem barnára, pipacsvörösre sült a bőrük, többen hámlani kezdtek, bőrük felhólyagosodott... Selejtezés, cserék, tartalékok bevonása zajlott...
