Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld hűségese... (2) (Duba Gyula szépprózai munkássága)
Fonod Zoltán ki. A cséza kocsisává akarta tenni. Török Péter, magából kikelve utasította vissza a javaslatot. Sorozatos és beteges gyanakvásait látva környezete idegösszeroppanásra gyanakodott, s egy családi perpatvar után a „romlás gyümölcse” is beérett. „Világosságot gyújtok, hogy jobban lássatok!”- kiáltotta rettenetes hangon. És miután a szövetkezeti istálló padlásán felgyújtotta a takarmányt, lemászott a létrán és először a lovait, majd az állatok egy részét kivezetve, „Két lovával a templompartra ment (...) Az istálló tetején akkor csaptak ki az első lángnyelvek, amikor felért a dombra.” Végjáték, egyetlen bővített mondatban: „A néma aratók kiabálva futnak az eső elől, Török Pétert két ápoló vezeti sietve az intézet felé...” Ötletei, témái (sok évtized múltán is) találóak és pontosak. Ahogy találó és pontos Koncsol László megállapítása is, aki (csaknem fél évszázada!) arra az (önvallató) kérdésre, „Mit nyújt ez a kötet olvasóinak?” így válaszolt: „Egy sor érdekes kísérletet és egynéhány jó novellát. Miért? Mert Dubának minden képesség megadatott, hogy korszerűt és érdekeset nyújtson olvasóinak?”21 A Csillagtalan égen struccmadár című kötet borítólapján olvasható öninterjúban arra a kérdésre: „Miért írsz egyszerre komoly prózát?”, a válasz így hangzott: „olyan mélységeit is megismertem az életnek, amelyeket csak komoly prózával lehet érzékelni ”. A hirtelen támadt vakság, a szemoperáció minden sikere ellenére (mellyel a megha- sonlottságtól akarták az apát megszabadítani) csupán jelzésértékű volt. Török Péter lelki világa nem tudta elviselni azt az új világot, mely arról akarta a tízholdas gazdát meggyőzni, hogy a szövetkezetesítés nem az ördögtől való. A vágyak és veszteségek küzdelmében (apa és fia!) végül is alul maradtak. Az események meghasonlottá teszik, és a fia sem tudta meggyőzni őt arról, hogy a ,jövő”, egy jobb világ képében, elérhető közelségbe került. Első novelláskötete „általános meglepetést és kedvező kritikai visszhangot keltett”. Görömbei András szerint a Csillagtalan égen struccmadár c. kötet „a csehszlovákiai magyar novella jelentős állomása. Újító kísérletei - főként az idősíkok összemosása, az asszociációs jellemábrázolás - figyelemre méltó törekvések.”22 Karol Tomis is az „újító” kísérleteket, főként „az idősíkok összemosását és az asszociációs jellemábrázolást” tartja számon. „ízes beszédű, kitűnő, tömör elbeszélő, eleven légkört és környezetet tud kialakítani. Jól bánik a modem alkotás eszközeivel, amelyeket helyenként - úgy tűnik - olykor sablonszerűén ismétel.” A sablonszerüség főként a novellák szerkezetére vonatkozik.23 A Delfinek (1966) című kötet novelláinak értéke, színvonala elmaradt a Csillagtalan égen struccmadárétó1. „Több írás a novella és a riport határán áll, riportszerűvé teszi a jelzésszerű cselekményváz... Inkább jó témák ezek a történetek, nem pedig művészien kidolgozott írások (...) Igényük szerint is kevesebbet vállalnak ezek a karcolat jellegű novellák”- írta a kötetről Görömbei András. Ezt a gondolatot erősítette meg Bábi Tibor kritikája is: „Kezdetben ő volt a mi nevető és nevettető emberünk. Nem rivaldafényben, hanem a stoplámpák tiltó, mindent elmerevítő fényében mutatta fel kétségbeesett Bajazzo-arcát. Száraz, csörgő, fanyar nevetés volt a humora (...) abszurd humor, csakhogy fölötte Karinthy-ízü. Sejtettük, hogy az erőszakoltságát nem lehet tovább folytatni, bár meg volt a maga létjogosultsága, mert a hazai viszonyok torz
