Irodalmi Szemle, 2010

2010/9 - Grendel Lajos: Négy hét az élet (2) (Regényrészlet)

10 Grendel Lajos szabadítja. De abban a rettenetes zajban, üvöltő zenében és hangzavarban senki sem volt kíváncsi a véleményére. Éjfél után a szőrmék meghívta a haverjait a lakására. „Ha akarsz, gyere velünk te is” - mondta Hugónak. Innentől kezdve szakadozni kezdett az emlékek folyama. A képek között hézagok vannak, mondta Hugó, a hézagokban pedig sötétség, mintha a Jóisten lekap­csolta volna a villanyt a világegyetemben, s az összes csillag kihunyt volna egy-egy pillanatra. Arra azonban tisztán emlékszik, hogy csillagos éjszaka volt, és nagyon fényesen ragyogtak a csillagok. Aztán hirtelen fekete lett az égbolt. Persze az is lehet, hogy ezekre a pillanatokra ő veszítette el a látását. Meg nagyon hideg is volt. „Néha még mostanában is érzem azt az akkori hideget.” Aztán meg... hogy is mondja... másfelé mentek. Hugó akkor már jól kiismerte magát a városban, de nem ismerte minden szegletét. A vasútállomáson túli városrészt, ott, a hegyoldalban nem volt eddig alkalma becserkészni. Nem tetszett neki a menetirány. Tudja ő, hogy ez butaság, hogy nem a menetiránnyal volt baj, hanem valójában vele. A baj a fejében volt, ahol forró, gőzölgő tóvá terebélyesedett a sok diszkóban benyakalt szesz. Ám a hatodik érzéke nem tompult el. Igen, már ott, a hegyoldalban kaptatva, határozottan az volt az érzése, hogy a dolgok rossz irányban haladnak. A megérzés! О igen, ott tanulta meg, hogy a megérzésekre, bizony, oda kell figyelni. Megtehette volna, hogy nem megy tovább. De amikor komolyabban fontolóra vette, hogy visszafordul, késő volt már. Nagyon való­színű, hogy visszafelé, egymagában, eltévedt volna. De ha vissza is talál a vasútál­lomásra, amíg onnan hazakecmereg, kitavaszodik. Volt már alkalma megtapasztalni, hogy az elfogyasztott szeszek mennyiségével egyenes arányban növekszik meg a tér­beli távolság, s amikor valaki olyan hótt részegre issza le magát, mint azon az estén ő, annak a szomszéd falu is Vlagyivosztok mellett van. Az éjszakai túra megpróbáltatásai egy panelházban értek véget. Arra megint csak élénken emlékszik, hogy egy nem éppen tágas szobában zsúfolódtak össze, a szőrmók gitározott és énekelt, a többiek bagóztak vagy hánytak, s egy üveg járt kézről kézre, benne valami undorító lötty, talán ánizspálinka; a szőrmók hangja néha kisiklott, s volt ott egy másik, sima képű fiú is, aki egyszer csak se szó, se beszéd, levette a nadrágját, mondván, úgy érzi, mindjárt kigyullad a combja. Aztán egy him­lőhelyes lány, aki abban a minutában, amikor beléptek a lakásba, lefeküdt a szőnyeg­re és elaludt. Aztán még egy lány, a szőrmók kedvese, szintén a delirium szomszéd­ságában, s persze Diana, aki elzavarta a fiúját, mert a diszkóban összevesztek, s most valami csasztuskával provokálta Hugót, amit magyarra úgy lehetne lefordítani, hogy „katona bácsi, hopp, hopp, hopp...” Hugó úgy is mondhatná, hogy az ánizspálinka mellett ez volt az utolsó csepp a pohárban. És most jön a legfontosabb, mondta Hugó, a legfontosabb, amiről mégis a legkevesebbet tudja, s azt is másodkézből. Amire emlékszik, az édes kevés. Ránci- gálják föl a letolt nadrágját, kapálódzik, hátracsavarják és megbilincselik a kezét, az egyik zsaru ordítva káromkodik, egy másik kitartóan pofozza, de nem durván, nyil­ván azért, hogy magához térítse, Diana az összegyűrt ágyterítőn kuporog és sírdogál,

Next

/
Thumbnails
Contents