Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - Grendel Lajos: Négy hét az élet (2) (Regényrészlet)
8 Grendel Lajos megesküdött volna, hogy Boženka megosztotta kétségeit a szüleivel s talán Jankovič atyával is. Talán még a tanácsukat is kikérte, s ha igen, nem lehetett kétséges, hogy azok miféle tanácsokkal tömték meg a fejét. Ez nem volt kényszerképzet, ezt nem csak úgy bebeszélte magának. Egy napon aztán elfogyott Hugó türelme. „Ha valami bajod van velem, mondd meg!” S titokban abban reménykedett, hogy Boženka azt mondja majd, dehogyis, semmi bajom veled, szeretlek. Boženka pedig azt mondta: „Szeretlek.” Hugó ma is biztos benne, hogy őszintén mondta. De rögtön ezután mondott valami mást is, ami Hugónak már kevésbé tetszett. „Mégis én azt hiszem, jobban meg kellene ismernünk egymást. Nehogy akkor jöjjenek a bajok, amikor már késő.” Hugó mérget vett volna rá, hogy ez a bölcsesség sem a lány buksi fejéből pattant ki. De nem szólt semmit. A hallgatásával azonban csak lovat adott Boženka parádés segge alá. „Az én apukám és anyukám, mielőtt megházasodtak volna, négy évig jártak jegyben.” S olyan hangon mondta ezt, mintha vádiratot olvasna Hugó fejére. „Azt szeretnéd, ha mi is négy évig...?” „Nem mondom, hogy éppen négy évig, de az olyan egész életre szóló dolgot, mint a házasságkötés, nem szabad elkapkodni.” Intő jelek voltak ezek. Hugó azonban homokba dugta a fejét, „a szerelmes ember az optimista opció híve”, hullámvölgy, gondolta, a szentfazekak telebeszélték a lány fejét mindenféle ósdi baromsággal, Boženka pedig nagyon fiatal még, és hát, mi tagadás, befolyásolható is. Na, majd akkor ő még jobban fogja befolyásolni! A szerelem, ha igazi szerelem, legyűri a szenteskedőket és a képmutatókat. Altatta magát, mert az megnyugtatta, s valamiféle törékeny biztonságérzetet nyújtott. De nem sokáig. Egy csúf októberi napon Boženka nem jött el a randevúra. A városka közkedvelt találkahelye az a park volt, amely a belvárostól téglalap alakban nyújtózott el a Vág partjáig. Szemergett az eső, hideg szél fodrozta a csöpp medence sekély, áttetsző vizét, amelynek felszínén, mint miniatűr csónakok, számtalan megsárgult falevél ringott. A park elhagyatottnak látszott, magával volt elfoglalva, mint egy megöregedett, megőszült hajadon, akit már régóta zavar a nyilvánosság. Hugó azonban nem nyugtalankodott. Boženka máskor is késett, megtörtént, hogy húsz percet, fél órát is. A szemerkélő eső elől behúzódott a közeli filagória fedezékébe, amely valamelyest a széltől is védte. A húsz perc eltelt. A fél óra is. Hugó nagylelkűen adott még tíz percet a lánynak. Aztán amikor a tíz perc letelt, újabb tíz percet. Az ezt követő tíz perc lett volna az utolsó. Az utolsó tíz percet magától értetődően követte az utolsó utáni, s az utolsó utáni mögött további tíz percek sorakoztak. Egészen sötétedésig. Akkor már zuhogott az eső, teremtett lélek sem mutatkozott a leszálló estében, még a madarak is mind emigráltak valahová. A hideg szél tetőtől talpig átjárta Hugó testét. De még ennél is inkább az a belülről jövő hideg, amelyet a reményvesztettség áraszt magából. Hogy váratlanul megbetegedett volna? Vagy talán eltiltották tőle? Vagy valami rendkívüli esemény jött közbe, mert hát néha megesik az ilyesmi is? Blabla! Egy katona nézzen szembe férfiasán az igazsággal! És az ezt követő szombaton elment a diszkóba. Ez a diszkó még a tavasszal nyílt meg egy korábban raktárként szolgáló hodályban, nem messze a vasútállomástól, félórányi gyalogúira Hugó szolgálati lakásától, számára mégis egy másik
