Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Stefan Borbély: Missa bestialis (Balázs F. Attila költészetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 79 Attila számára, de nem azért, hogy kifejezze az időleges inkonzisztenciát, amelybe elfátyolozta magát az, ami egykor autentikus volt, hanem mert a világ, amelyben élünk, már nem egyéb hamis képek végtelen soránál. Maszkokban élünk, és azért, hogy maszkokká válhassunk, mindig mássá, magunktól mindig idegenné, ám felkavaró egyezésben a korral, amely már nem létezik csupán illúziót keltő maszkokban, látszatokban, amelyeket úgy vállalunk fel, mintha autentikusak volnának. Az analógia ismét a Genezisre utal: az örök, egyetlen és oszthatatlan Úristen szükségét érezte annak, hogy elidegenüljön önmagától, megalkotván a sokféleséget (hegyeket, tengert, embert), lemondván az örökkévalóságról egy fogadás kedvéért, amelyet a szekvenciális időbeliséggel, a töréssel kötött. „Csak az örök, amibe nem bújhatunk" - írja Balázs F. Attila. A többi — vagyis az, ami nekünk, embereknek megadatott, nem más, csak végtelen alakoskodás, szereptudat. Nem a bűn terül szét büntetőén és rémisztőén a Demiurgosz és az Ember közé - sugallják a versei annak a kötetnek, amit épp most olvasunk -, hanem az ember boldogan viselt átka, hogy maszkokat viselhet, hogy elrejtőzhet mások és önmaga elől, szemben a rejtőzésre képtelen Istennel, akit csak azért nehéz meglátni, mert ő nem rejtőzködhet, nem partikularizálódhat valamely maszk révén, mert nem fejeződhetik ki látszatokban. „A szerep én vagyok mert önmagam játszom /szöveggel vagy szöveg nélkül’’ - mondja ellentmondást nem tűrve a költő a Színpad az egész... című versben, és a teatralitás összezavart szükségessége rögeszmésen visszatér több költeményben, legalább két értelmezési lehetőséget nyújtva. Az egyik a „részekre hullott emberre” jellemző folyamatos önporlasztás a szerepek révén, a kiegészítő értelmezés pedig a létnek mint olyannak a színpadiasítása, ami a költőt nyugodt és kiszámított lázadóvá teszi, az Istenséggel szemben álló logikus és hideg renegáttá, mint a Gordiuszi csomóban, ahol csak látszólagos ellentmondásként jelenti ki: „ha szeret engem az isten,, miért kell megbocsásson? ” Ennek a teátrális diszeminációnak a következményeként a kötet képiségét az átalakulások uralják, az egymást metsző és egymásba játszó formák, egymással minden logika nélkül találkozó életszerepek, megállíthatatlan átalakulásban burjánzó látszatok. Létezik olyan világegyetem, amelyben valamennyi ilyen inkongruencia integráló értelmet kaphatott volna, éspedig az organicitás, amelynek területére Balázs F. Attila nem hatol be, mivel ez azt jelentette volna, hogy kilép abból a történelmi szociális keretből, amelyben feldarabolt létezését elképzeli mint a diszemináció gyönyörét, hogy odahagyja életét, amelyet úgy értelmez, mint hatalmas összezavarodott manierista keverőgépet, amely képes a lényt szétdarabolni azért, hogy átadja a szétszórt szerepeknek amelyekből ő maga, mint boldog fatal- itás, összetevődik (megkomponálódik). §tefan Borbély