Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - TANULMÁNY - Szalay Adrianna: A modem prózanyelv - medialitás és irónia
A modern prózanyelv - mcdialitás és irónia 81 és mondásában ’működni hagyja’ a lét igazságát, hogy ’engedi a létet - lenni’. Lovász kérdése az, hogy lehet-e az iróniában ’hitelesebben’ lenni, mint nélküle. Hogyan válik az iróniában ajelölő jelöltté? Az ironikus mondat üzenete nem azonos a mondat ’tartalmával’. Ha a jelölő-jelölt viszonyt az iróniára projektáljuk, akkor az ironikus közlés jelöltje maga közlés - nem ironikusan. A transzformáció ugyanúgy végbemegy ebben a folyamatban is, azzal a különbséggel, hogy az ’alap’, amire az ironikus közlés visszautal, és amelyhez képest ebben az újabb beszédhelyzetben eltolódások játszódnak le, az egy másik beszédhelyzetben megtörtént vagy fiktív nem - ironikus közlés. Lovász Tünde szerint az irónia tehát mindig feltételez egy időben őt megelőző beszédszituációt, egy idegen szöveget, amelyet a sajátjává asszimilál, amelyet beemel a saját szövegébe. A jelentésnek ezt az áttevődését Derrida nyomán differenciának nevezzük el. Vagyis minden elem egy láncolat részeként egy másiknak, az őt megelőzőnek vagy az utána következőnek a nyoma alapján jön létre. A jel és a jelentés mindig ráutalt arra a rendszerre, amely őt körülveszi. Az iróniában megidézett beszédhelyzet tehát múltbeli vagy fiktív. Az irónia akkor találó, ha a befogadója felismeri és autentikusnak minősíti az ábrázolt közléseseményt, és egyben elfogadja az attól való distanciateremtés szükségességét. Az iróniában a közlő kioltja annak az értelemnek az érvényességét, melyet a közlés implikál, de egyidejűleg az elismerés, az affirmáció mozzanatát is tartalmazza. Nem lehet azonban a bizonyosságig meghatározni, hogy hol húzódnak az elfogadás és a tagadás határai, az üzenetről pontos analízis nem tehető. Az ironikus közlésnek nincs körülhatárolható jelentése, nem lehet megfejteni a közlés pontos értelmét, az iróniában nem képezhető le, a tudattartalom mit jelentett, vagyis hogy ’mire gondolt a beszélő’ közlés elhangzásának pillantában. Az irónia tartalma maga ez az ’igen’ és ’nem’ közötti lebegtetve-nyitva tartás. Egy bizonyos intenció e- gyedül ily módon lehetséges megvalósulása. Nincs mögötte elhallgatott fundamentum, amelynek közlésbe való kicserélése lenne az irónia. Vajon kerülőút-e az irónia valami másnak a további megerősítéséhez, vagy olyan közlés, amely mögött nem rejtőzik megdönthetetlennek vélt bizonyosság? - teszi fel a kérdést Lovász. Szerinte a jelentés felfüggesztődik. Az iróniában a szubjektum háttérbe vonulása, illetve a feloldódása a benne összefonódó beszédaktusokban illusztrálja a Derrida által elemzett jelenlét halasztódását, ami állandóan elkülönböződéseket termel ki az eredetinek vélt jelentésekhez képest (différance). A différance a nyelv mozgásformája: a jelentés mozgása csak abban az esetben lehetséges, ha a prezencia színpadán minden jelenlévőnek mondott elem másra vonatkozik mint önmaga, azaz megőrzi magában a múltbeli elem jegyét, és hagyja, hogy a jövőbeli elemhez fűződő kapcsolatának jegye belevésődjön. A szubjektum és a szubsztancia is ebbe a folyamatba van beleírva, s mint meghasadt, térbelivé és időbelivé váló, mint defferáló létezik. Egy másik jelentésértelmezés szerint az irónia mint affirmáció működik: Az iróniának konstituens mozzanata az az elismerő gesztus - affirmativ gesztus, amelyet a közlő a megidézett beszédszituációban elhangzott nem ironikus közlés
