Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - TANULMÁNY - Szalay Adrianna: A modem prózanyelv - medialitás és irónia
A modem prózanyelv - medialitás és irónia 79 ürességének gondolatát. Az én és a valóság között felmerülő konfliktusokban - a romantikus értelmezéssel ellentétben - Hegel a „valóság” aktivitásának elsőbbségét vallja: nem az egyén ironizál a világ felett, hanem a világ az egyén felett. A hegeli iróniaértelmezés nyomán már az egyéniség függőségét jelenti, s a szubjektum nézőpontjából határozottan tragikus színezetű. A schlegeli elméletet továbbfejlesztő solgeri iróniában a megismerés szempontjából a tagadás az elsődleges. Vagyis az individuális szubjektív tudatban a megsemmisítés dominál, hiszen a jelenségben (a műben az eszme) az abszolútum korlátozottan nyilatkozik meg, lényege nem tárul fel, s ez éppen az irónia révén tudatosul. A műben az irónia dialektikus kiegészítője a lelkesültség, tehát a negatív irónia és a pozitív lelkesültség színtere a mű. Solger a szubjektum megismerőképessége határtalanságának tagadásával tér el a romantika pozíciójától". Kierkegaard értelmezésében" a nemtudás-színlelés tartalmilag egy sajátos negációvá, általános negativitássá szélesedik, és világtörténeti funkciót kap: a történelmileg idejét múlt, érvényességét vesztett, de külsőségeiben még a ható valóságot tagadja, rombolja, hogy elősegítse az új valóság győzelmét. Az új valóság kontúrjai azonban még nagyon halványak, felismerésük szinte lehetetlen. Ebben a szituációban lép fel az ironikus, akinek döntő feladata a régi valóság abszolút tagadása az új valóság pozitiv tartalmának megragadása nélkül. „Az irónia - írja - végtelen, abszolút negativitás ... ”, melynek fő jellegzetessége, hogy benne „ a szubjektum negatíve szabad; mivel a valóság, melytől tartalmat kell kapnia, nincs jelen, a szubjektum mentes a kötöttségtől ... ” Az ironikus kilép saját korának soraiból és vele szemben foglal állást - a valóságot magával a valósággal megsemmisíti. A szubjektum szabadsága egyfajta lebegés, hiszen az új valóság nincs jelen. De ez a lebegés kölcsönöz az ironikusnak egy bizonyos enthuziazmust, azzal, hogy a lehetőségek végtelenségétől mintegy megittasul, menedéket kereshet, ha a pusztuló miatt vigaszra szorul. A romantikus értelmezésben az irónia az egyéniség lehetőségeit jelölte, s meghatározatlanul lebegett a komikum és tragikum közti térben. Az irónia fogalmát már a romantikus értelmezés a polgári lét alapvető élményéhez kapcsolta, és Veres András szerint a polgári társadalom kiteljesedésével az irónia közelebb kerül a tragikumhoz. Az irónia a modem meghasonulást fejezte ki az alkotói önkény elismerésével, a szubjektum túlhangsúlyozásával. Az ironikus mozgás az én és a világ viszonyában „szüntette meg” a határokat, esztétikai szempontból ellentétes kategóriákat kötött össze: a szép és a rút, a tragikus és komikus, a fenséges és alantas13. A lukácsi értelmezés a regény nézőpontjának felelteti meg az iróniát, ami az intellektuális tehetetlenséget mutatja. (Világossá vált: a világ nem értelmes.) Lukács a simmeli diagnózis - „kultúra tragédiájának” - (az objektivációk és az élet feloldhatatlan konfliktusáról) nyomán vette számba az iróniát mint a modern kor „adekvát” műfajának, a regénynek „normatív érzületét”, alapvető magatartását. Az ironikus magatartás a prózaivá süllyedt kor kényszerű művészi viszonyulása,
