Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - TANULMÁNY - Szalay Adrianna: A modem prózanyelv - medialitás és irónia
78 Szalay Adrianna komédia egyik állandó szereplőjének (az eirónnak) beszéd- és viselkedésmódját jelölte, (ma is igen különböző attitűdöket képes magába foglalni, a kétségbeeséstől a megértő fölényig). Veres András az irónia jellemzésében kiemeli, hogy a komikum szerkezetétől szintváltása, többsíkúsága különbözteti meg. A komikus szituációban az érték megtévesztő módon jelenik meg, inkongruens; de az értékhiánynak tudatában vagyunk. Az irónia egyszerre feltételezi a két-, illetve többértelműséget és az értékek megfordulását. Az érték- és szemléletváltás egyszerre következik be: az ironikus szerkezet úgy állítja egy érték létjogosultságát, hogy magán az állításon keresztül megsemmisíti. Akijelentés betű szerinti jelentése az ellentmondó kontextus által egy második, mélyebb jelentésre tesz szert, és az utóbbi az elsővel ellentétes értékviszonyt fejez ki. Az irónia teljesen eltünteti az értékelés támpontjait, egyszerre állítva az egymást tagadó értékeket, amelyek azután kölcsönösen érvénytelenítik egymást. Tehát értékkonfúziót fejez ki8. Jelentésváltozás a bölcseleti alkotásokban jelentkezett. A szókratészi irónia a nem tudás színlelését jelenti a célból, hogy az ironizáló később felismertesse partnerével: álláspontja önellentmondó. Az ironikus magatartás lényege itt is az, hogy a látszólagos tudatlanság mögött magasabb tudás rejlik. Megváltozik az ironizáló szándéka: nem becsapni akar, hanem felvilágosítani. Az irónia különös nyelvi-logikai fordulat, állítás formájában kifejezett tagadás, amely (miként a paradoxon is) váratlanságával és érdekességével képes felkelteni a figyelmet, befolyásolni a hallgatót. Az irónia romantikus értelmezése Gaál Márta szerint9 a következő: az irónia alkotói-művészi magatartás/viszonyulás/szemléletmód a semmisnek mutatkozó világhoz. (Az 51-es Athenaum-töredék az iróniát az „önteremtés” és „önmegsemmisítés” dialektikus váltakozásaként értelmezi.) A megismerés szempontjának központi szerepét hangsúlyozva a romantika elméletében jut el Gaál a következtetésig, hogy a transzcendentális dialektika német romantikusok körében általánosan elfogadott elve a valóság és a tudat ellentmondásainak egymásban történő feloldását célozza különbözőképp. Friedrich Schlegel számára a romantikus iróniában valósul meg a mélyebb megismerés feltétele. A művészi ábrázolás területén a végtelenre u- talás szimbolikus mozzanatával jellemezhető. Az önparódia és a távolságtartás gesztusa ellenére célja nem elsősorban a nevetségessé tétel, hanem a látszatnak és a lényegnek egy magasabb egységben való feloldása, amire az ironikus szellem képes, s amely közvetítőként funkcionál az abszolútum felé10. Két, egymással szembeszegülő gondolat állandó önteremtő váltakozásáról van szó, melyek nyomán az abszolútum a be nem fejezettség, a lezáratlanság, az állandó „levés” állapotát jelenti. Friedrich Schlegel számára a romantikus iróniában valósul meg a mélyebb megismerés feltétele. Lényege, hogy az alkotó személyiség számára a világ úgy jelenik meg, mint önmagában üres, tartalmat tőle kapó valóság (hogy a formák során keresztül eljusson önmaga szemléléséhez), amelyhez ironikusan viszonyul. Hegel elveti a világ
