Irodalmi Szemle, 2010

2010/8 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld hűségese... (1) (Duba Gyula szépprózai munkássága)

42

Fonod Zoltán

lahiány miatt - bekerült Turczel Lajos válogatásába és megjelent a Szlovákiai magyar elbeszélők (1961) című antológiában. „A novella: pont, vég, lezártság. A novella: tisztázottság (...) A novella: törvény, ítélet.(...) a legnépszerűtlenebb, a legféltettebb műfaj (...) a novella a széppróza szonettje, vagy még inkább — balladája. Kosztolányi szerint a novella »regény, dalban elbeszélve«”. Turczel Lajos az írás és szolgálat (1965) című kötetében fedezi fel a „novellaíró” Duba Gyulát. „Novellái szinte kivétel nélkül a mához, jelenünk problémáihoz kötődnek (...) Duba többéves humoreszk- és szatíraírói praxis után érkezett a novellához.” Turczel nem titkolja, hogy Duba legsikerültebb novellájának az Ancsi és Jancsii tartja.

Tözsér Árpád Duba Gyula írására hivatkozott, miszerint „A jó epika megszületése — tehetség kérdése”, majd megtoldja azzal: „S ki merné vitatni, hogy nemcsak a jó epika, hanem az egész irodalom is tehetség kérdése elsősorban, de vajon csak a tehetségé?” És Fábryt idézi, aki Rácz Olivér (Megtudtam, hogy élsz című) regénye kapcsán a ,jelentős kísérletről” szólva, Max Picard-ral érvelt: „Csak ha az író nem önmagából kifelé monologizál, lesz a regény maga is igaz világ, mely többet tartalmaz, mint amennyit írója beleadott”. És a Duba-műveket, elbeszéléseit sorolva teszi fel a kérdést: „S mikor monologizál az író önmagából kifelé? Amikor egy eleve adott s változtathatatlannak tetsző helyzettel „barátkozik“, küzd, és benne helyét k- eresi. Magyarán: amikor aktivitásának csak saját maga lehet a területe.”14

A prózairodalom fejlődése a hatvanas években erőteljesnek bizonyult. A „ harmadvirágzás’’ évtizedei című tanulmányban, 1981-ben, a prózairodalom helyzetéről többek között ezt olvashatjuk: „A csehszlovákiai magyar prózairodalom új hullámát a hatvanas évektől számíthatjuk. Az új törekvések azonban azokat az alkotókat jellemzik, akiknek indulása a korábbi évekre esett. Az új hullámra jellemző, hogy az eseményregény helyét (melyet az elbeszélés, a leírás, a cselekmény megkülönböztetett szerepe és a hangsúlyozott társadalmi mondanivaló jellemzett) átveszi a problémakereső regény. Ez utóbbi már nem törekszik epikai teljességre, nem akarja, hogy hősei cselekvése áttekinthető, logikus, összefüggő legyen. Az író tehát céljainak megfelelően alakítja át a regényszerkezetet, mely csapongóbb, rapszodikusabb lesz, s az idősíkok változtatásával, cserélgetésével változik a nézőpont is. A valóság puszta »ábrázolása« helyett ez a kísérlet már véleményt akar mondani az emberről, a környezetről, a világról, mindarról, ami az írói szándékkal szervesen vagy áttételesen összefügg”.

„Az új hullám képviselőiként Dobos Lászlót, Duba Gyulát, Gál Sándort, a legfiatalabbak közül pedig Bereck Józsefet, Kovács Magdát és Grendel Lajost kell említenünk.” Okkal és joggal írhattuk: „Debütáló írók ők, akiket képzelőerő és műfaji biztonság egyaránt jellemez. Ők már másként járták ki az élet egyetemeit, mint azok, akik az irodalomalapítás nehezét választották. Rajtuk és csak rajtuk múlik, hogy az élet igazságát alkotó fantáziával visszaadják” Duba Gyula esetében így szólt a „regula”: „Prózaíró nemzedékünk egyik legtermékenyebb és legtehetségesebb írója... szatirikusként kezdte - a novellák erdején vágott utat a nemzetiségi lét (...) epikus ábrázolásához.”