Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Pomogáts Béla: Erdélyi arcképek (3) Beke György
Erdélyi arcképek - Веке György 17 által bemutatott Alsó-Fehér megyei magyarságra is: ez a közösség szinte évszázadok óta kisebbségi sorban él, és ezt a közösséget maga a történelem tanította meg arra, hogy miként óvja saját létét, miként ragaszkodjék történelmi és művelődési hagyományaihoz. Ennek a közösségi fennmaradásnak és nemzetiségi önvédelemnek a szolgálatában állott az a történelmi realizmus, amelyet Веке György is hirdetett. Jól tudta, hogy hiteles történelmi tudatot kell kialakítani, méghozzá abban a meggyőződésben, miszerint a nemzeti és történelmi identitás az emberi szabadság - a személyes szabadság - nélkülözhetetlen feltétele. „Önfeladással - olvassuk - még egyetlen ember, egyetlen közösség sem valósíthatta meg önmagát. A szabadság önmagunk egyéniségének kiteljesedése, miként teljesíthetnőnk ki azt, amiről önként lemondunk?” Ennek a kiteljesedésnek, egyéni és közösségi önmegvalósításnak legfontosabb műhelye az iskola. Ebből a felismerésből, mondhatnám, bizonyosságból ered Веке György elsőrendű érdeklődése a nemzetiségi iskoláztatás helyzete iránt. Nemcsak Enyeden, hanem Gyulafehérvárott, Csombordon, Toroc- kón, Péterfalván is az iskola dolgai kötötték le érdeklődését. A jövő nemzedék nevelői, a Bethlen Kollégium tudós tanárai vagy a kis falusi iskolák tanítói között érezte otthon magát. A történelmi lét alakulásában is az iskolák sorsát kísérte nyomon: az iskolákat tekintette a megmaradás legfontosabb zálogának és intézményének. A magyar iskolák sorsa mindig foglalkoztatta, nemegyszer kétségbe ejtette Веке Györgyöt, különösen a nyolcvanas évek második felében, midőn „átszervezésnek” feltüntetett hatalmi erőszakkal nem egy magyar iskolát szüntettek meg a hatóságok. Régi erdélyi školák: barangolás térben és időben című könyvében (amely 1989-ben már csak Budapesten jelenhetett meg) ezeknek az iskoláknak a gazdag múltját és a veszélyeztetett jelenét mutatta be. A „térben és időben tett barangolás” nem csak személyes emlékeket idézett fel, áttekintést adott az erdélyi magyar oktatás - és iskolaügy történetéről is. Az író igen sok adalékkal bizonyította, hogy a 16. században Erdélyben széles körű magyar iskolahálózat működött, ezekből az iskolákból jöttek létre egy évszázad leforgása alatt a történelmi hírű magyar kollégiumok, mint amilyen a kolozsvári jezsuiták, majd piaristák gimnáziuma, a református és unitárius kollégium, a nagyenyedi Bethlen Kollégium, a marosvásárhelyi, a szászvárosi, a sepsiszentgyörgyi református vagy a Csíkszeredái és székelyudvarhelyi katolikus közép-iskola. Веке elégikus szomorúsággal búcsúztatta el a megszűnt magyar közép-iskolákat, igy a gyulafehérvári Majláth Főgimnáziumot vagy a szászvárosi Kun Kollégiumot: ezeknek az iskoláknak a végzete is mutatta az edélyi magyarság hatalmas történelmi veszteségeit. De nemcsak a nagy múltú skólákról adott képet, hanem például a kolozsvári Bolyai-egyetem alapításáról, eredményes munkájáról és felháborító megszüntetéséről is. Az iskolatörténeti (a veszteségeket is bemutató) összefoglalásnak is tekinthető beszámolót fájdalmas vallomás zárta le: „Árnyakkal barangoltam együtt, főként jó rektor urammal, Csere Jánossal Apácáról. Őt hívtam magammal, mint any-
