Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Pomogáts Béla: Erdélyi arcképek (3) Beke György
Erdélyi arcképek - Веке György 15 Ábelét. Ugyancsak az erdélyi magyarság, nemegyszer a csángó magyarok súlyos közösségi gondjainak írói felvállalása és a köznapi valóság hiteles bemutatásának igénye hatotta át az Istók Péter három napja (1977), a Fölöttük a havasok (1980), A Haynal ház kapuja (1981) és az Arccal az életnek (1987) című regényeket. Ezekben a regényekben is a riporterként szerzett tapasztalatok hasznosultak, széles székelyföldi társadalomképpel találkozott az olvasó, és az iró amennyire csak lehetett, a nehéz történelmi tapasztalatokról is beszélt. Веке György legnagyobb írói vállalkozása (egyszersmind az új erdélyi magyar irodalom egyik legfontosabb eredménye) az a könyvsorozat volt, amelyben az erdélyi magyarság lakóterületeiről kívánt részletes képet adni az irodalmi riport eszközeivel. Ennek első kötete: a Szilágysági hepehupa 1975-ben került az olvasó elé - a cím Ady Endre versére (Hepehupás vén Szilágyban) utalt: „Hepehupás vén Szilágyban, / Hét szilvafa árnyékában / Szunnyadt lelkem ezer évet”. A kötet címe a hagyományokra mutatott, az írót mindazonáltal az érdekelte, hogy a történelmi régió miként boldogul az új korszakban. „Mi is az a Szilágyság? - tette fel a kérdést önmagának - Földrajzi táj, történelmi fogalom, közigazgatási keret? A mai Szilágy megye 1968 óta épiti a maga egységét, iparát, mezőgazdaságát, kultúráját s talán még előbb a közigazgatását, de a képet nem vetíthetjük, mondjuk, Ady Szilágyság- fogalmára.[...] Nem nagy megye a mai Szilágy, de sokszínű egység. Érzem, hogy az egészet hiába is próbálnám befogni, túl sok lenne egy krónikáskönyvbe, jobban kirínának a hézagok. Maradok a jellegzetesebb városoknál, faluknál, jelenségeknél, amelyek az összkép benyomását nyújthatják.” Erről a sokszínű egységről kivánt képet adni, csupán néhány metszetet, felkeresvén Kraszna, Zilah, Zsibó, Szilágy- somlyó, Szilágycsehi, Kárásztelek és Sarmaság népét, iskoláit, üzemeit. A múltnak történelmi patinája van. A zilahi kollégium, a Wesselényi-szobor, a régi kereskedő- és iparosházak, az a krasznai épület, amelyben valószínűleg Cserey Farkas hajdanvolt bibliothékája volt, a zsibói Wesselényi kúria, a szilágy- somlyói mondák Toldi Miklósról: a táj történelmi örökségének, egyszersmind az erdélyi ma-gyarság hagyományvilágának részei. „Messze ellátni ebből a tornácos toronyból a tovatűnt időkbe is - tűnődik Веке György a krasznai református templom fatomácos tornyából szemlélve a vidéket -, mintha a századok köde itt nem volna olyan sűrű.” A riporter szűkre vont szeme ezen a ködön kívánt áthatolni, hogy pontosabban vethessen számot az elsüllyedt történelem örökségével, ápolni való hagyományával. A történelmi múltat, ez az író régi meggyőződése, ismemi és ápolni kell. De nem kevésbé kell ismemi a jelent és gondozni a jövőt - a történelmi táj jövőjét vizsgálják a riportok is. Веке György értett ahhoz, hogy szóra bírja az embereket, kifaggassa őket alkotó munkájuk, akár emésztő gondjaik és készülő terveik felől. Számtalan beszélgetést kezdeményezett és jegyzett fel, belőlük bontakoztatva ki a szilágysági ember köznapi életét. Krasznán egy fiatal gyermekorvossal beszélget a legifjabb generáció egészségéről, majd egy agrármérnökkel (unokaöcs- csével különben) a mezőgazdaság tennivalóiról, végül a párttitkárral a várossá
