Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Pomogáts Béla: Erdélyi arcképek (3) Beke György
Erdélyi arcképek - Веке György 13 Domokos Pál Péter, Lükö Gábor, Faragó József és mások tevékenységére - utalva arra, hogy a kérdésnek szinte könyvtárnyi irodalma van. A csángó népcsoporttal foglalkozó kötet, a maga riporteri eszközeivel egyrészt „enciklopédikus”, másrészt szépirodalmi munka. Ebben a tekintetben igazat adhatunk Веке György életrajzírójának, Somos Bélának, aki a Csángó passióról a következőket állapította meg: „Remény és kétség, aggodalom és bizakodás vibrál, váltakozik ebben a kötetben is, mint oly sok - csángókról szóló - Веке-riportban és könyvben. A cím pesszimizmust sugall? Lehetséges, s lenne rá ok is. Hogy minél kevesebb legyen az ok, erre szolgál a magunk keresése, a Веке-írások sokasága. S hogy számszerüségében is mekkora a csángó jelentésekkel induló Beke-művek mennyisége, ezt jelezze egy könyvészeti adat: a kilencvenes évek elején készült - a moldvai magyarokról készült írásokat regisztráló - bibliográfiában Веке György hatvankilenc címszóval szerepel.” Веке György riporteri munkájában a „gyalogolni jó” munkamódszerét meghirdető Móricz Zsigmond példáját követte, alig volt olyan erdélyi, magyarok által is lakott település, ahol ne végzett volna „terepmunkálatokat”. Ritkán tett előre tervezett utakat, az országjáró kalandozásokat egy-egy alkalmi meghívás, újsághír indította el, a riporter mindig jó ösztönnel fedezte fel a közérdeklődésre számot tartó emberi sorsokat és társadalmi konfliktusokat. Веке György riportjai átfogó és mély valóságismeretre épültek, személyes állásfoglalással jártak együtt, és a beszélgetőtársak egyéniségének, valamint tapasztalatainak életre keltésében nemcsak riporteri, hanem elbeszélői eljárásokkal érték el azt, hogy tudósításai szépirodalmi karaktert kapjanak. Ezek az irói és újságírói erények jelentkeztek imént említett három (a csángó nép helyzetét bemutató) riportkönyve mellett Tizenkét esztendő. Martonfalvi tudósítás (1959), Diótörés (1964), Az utolsó Bethlen (1968), Vizek törvénye (1977) és Meghívó nélkül (1979) című riportkönyveiben, majd az életművét mintegy „megkoronázó” Barangolások Erdélyben című könyvsorozatában (erről a későbbiekben adunk képet). Hasonló írói szándékok érvényesültek másokkal közösen összeállított riportköteteiben (Orbán Balázs nyomdokain, 1969, Csőposta, 1974, Emberarcok, 1977) és azokban a tudósításaiban, amelyekkel szinte hetenként jelentkezett az erdélyi magyar sajtóban. Megjegyzendő, hogy ezek - az erdélyi, a székelyföldi magyarok és a moldvai csángók életét bemutató - riportok időnként értetlenséggel találkoztak a bukaresti művelődéspolitika részéről: a riporternek több alkalommal is meg ellett küzdenie azzal, hogy román kritikusai valamiféle „magyar nacionalizmust” próbáltak kiolvasni írásaiból. Velük szemben időnként védekezésre kényszerült, Magunk keresése című könyvének végén mintegy az önvédelem jegyében írta a következőket: „a nemzeti, illetve nemzetiségi felelősség nem mond-e ellent a munkás- osztály proletár internacionalizmusának? Tehát annak az alapvonásnak, amely minden eddigi osztálytól megkülönbözteti, s amely a munkások harcának világjelentőséget ad. Az élet már választ adott erre. Mostanában idéztük fel újra azokat a romániai munkásokat, internacionalistákat, akik a Párizsi Kommüntől kezdve a spa
