Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - Tőzsér Árpád: A perem és centrum identitásformái (Cselényi László, Duba Gyula, Roncsol László, Mács József egy-egy új könyvéről)
A perem és centrum identitásformái 9 Kicsit szégyelli Morvainak nemcsak a kedvesét, hanem a külsejét, az élhetetlenségét, a szorongásait, egyszóval a paraszti létét is. De sokszor nem is igen lehet tudni, hogy mit szégyell. Pontosabban az ebben az esztendőben nyolcvanéves Duba Gyula mintha egyenesen ennek a rejtélyes szégyennek a megfejtését kívánná nyújtani a regényében. (S így mintegy lezárni a félszáz éves identitáskutatást.) A mü Morvái tudatfolyama, s tulajdonképpen nem más, mint az író számvetése saját magával, a csaknem százéves emberi és félszáz éves írói (jelen)létével. S az eredmény: az egykori Valaki kopogott... konkrét „szégyene” ebben a kései műben mintegy ontológiai „szégyenné” hiperbolizálódik. S közben, Cselényitől eltérően, Duba számára nemcsak az idegenekkel, a másikkal, a külsővel folytatott szakadatlan interakció jelenti az önazonosságot, a személyes identitást, hanem a konkrét önmaga idegenként való tematizálása is. Ismétlem, írásomban az ábécérend véletlene rendelte egymás mellé a két szerzőt, de ez a véletlen egymásmellettiség érdekes trouvaillle-ra ad alkalmat: személyes identitásukat tekintve mintha az epikusként ismert Duba Gyula volna a líraibb alkat, s a lírikusként jegyzett Cselényi László az epikusabb. A sok könyvü és sokoldalú, mégis elsősorban irodalomtörténész, helytörténész és költő Koncsol Lászlónak a Szól a fényes láthatatlan c. könyve immár az ötödik verskötete, s ahogy a korábbi négyből három gyermekverseket tartalmaz, úgy eredetileg ez az (ez idő szerint) utolsó is a gyermekeknek készült. Csakhogy a pozsonyi költővel valami fordított dolog esett meg, mint ami a klasszikus gyermekversköltőkkel általában meg szokott esni: emezeknek többnyire a felnőttek számára írt verseik válnak idővel a gyermekek között is népszerűekké (ez történt például Weöres Rongyszőnyeg c. ciklusával vagy a Magyar Etűdök sorozattal), Koncsol viszont eredetileg is gyermekverseket szándékozott írni, de mentális demokratizmusával (vagy éppenhogy arisztokratizmusával?) akarva, nem akarva emancipálja a megcélzott kis olvasóit, s így végül is a kötet alcímébe azt az ajánlást voltunk kénytelenek (mi, szerkesztők) beírni, hogy Versek kicsiknek és nagyoknak. A Szól a fényes láthatatlan c. kötet legjobb verseiben valóban az a „fényes láthatatlan” szól, akit nevezzünk akár a természetben jelenlevő személytelen isteni princípiumnak vagy akár a Költészet Hangjának, minden olvasó, legyen az gyermek vagy felnőtt, a saját nyelvén értelmezhet és érthet. Olvassunk csak bele a Vers a tölgyfa leveléről c. kis remekbe: Nincs két levél, mely egybevág. Más arc, személy, mind más világ.
