Irodalmi Szemle, 2010

2010/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Száz Pál: Ovi (3) (elbeszélés)

90

Száz Pál

lopsor vezet végig. (Arra van a sopa vagy a kert, vagy az ólak.) Elöl vemada (vagy pitvar és dohszag). Ablakos veranda (- ha kint nap van, napos. Tele muskátlikkal - na a dédinél már nem - azoknak is furcsa szaguk van. A fogason lógott egy pulcsija, olyan örges - megviselt, tiszta nyeszlett, szürke és dédiszagú - nem volt már semmi tartása. Bekiabáltam, mert az udvaron nem találtam, gondoltam bent van - le szokott dőlni délutánra - és nem volt kedvem levetni a cipőm. Nem vetkőztem, nem akasztottam a fogasra a kabátom - akartam kimenni. Sajnáltam. Nem felelt senki.) Elöl virágágyás, fölötte rendszerint fák, közepében bokor: aranyeső (vagy az ,amelyik olyan nagy lilát virágzik). Most senki nem járt arrafelé. Bent dongott-döngött a nagy óra hosszú ingája. Ez volt a család büszkesége - úgy volt, hogy öröklődött. (...)

24.

be lépett hát a kapun az udvarvarba hát ott biz ám tényleg minden nap fényből volt minden csak úgy világított narancssárgállott a kút a kastély és a fiivek a és a fák és

•k'k'k

Emberek tódulnak be a kapun. Sok kicsi ember. Hát itt van? Eljött? Fel- gyülemlenek. Levélkék. Emberkék. Szilvácskák. Szőnyegminták. Hangocskák. Az áradás. Megint. Szerte. Lebegnek a dolgok. Gondokok, hemyókok. Halkan vakkant a kutya. A féri „teringettét!” tereli szét a nyájat. Fránya ló, ne lófrálj! Elözönlik a mezőit. Mindenki valamit akar vagy csinál. Mászkálás van. Ott szalad Gombolyag. Elveszti a fonalat. Gurul csak tovább elhúzva a csíkot. Maga mögött. Szomorú asz- szem. Koszorú. Manci az anci. Közlekedési rendőr. Narancssárga lett a mező? A lombok meg lilán derengnek? Nem - de. Nem lehet - lehet. Fujfujfuj. Tisztapiros vagyok a kerítéstől. „Sziasztok” — köszönt nekik. Valaki feltartja a hüvelykujját - gondos derékszögben. „Valóban szép időnk van” - szólt Manci. Aki közlekedési rendőr, és bábu a biliárdasztal közepén, és postás, aki kipostáz, és aki körül zajlik az élet. Hol vagy, Manci? Itt? De nem volt ott. Fákat festeni. A legyet bekapja a fecske. A hernyók meg elsüllyednek. Vagy inkább pávát. De most minden olyan krixkrax. Klotild is madár. „Miáúú” - szólt a cica és eliszkolt, uzsgyi a kerítésközön által, tágmezők és mély erdőkön által, Tündér Ilona várkastélyáig, ahol két oszlop tartja a toronytetőt és kicsúszik rajta a fény, mint a macska. Meg csigák és szöcskék is vannak. Eliszkolnak. „Akibújtakinem”. Somfordálok: Hol vagy? Nyihelődzés. Olló elvág minden elejtett fonalat. Szakadnak a kapcsok. Szaladnak a vackok. Va- cokba bújni. Mindenki elaludt már? Szoktam én is occor kérdezni, nem csak engem, de senki sem felel. Senki sem felelt. Áradás vagy lebegés - el kéne dönteni. Úszás? Nem, halak, azok nincsenek, Muksó viszont tudja hol. Ki tudja hol van Muksó. Inkább somfordálok, nyakig téblábolok. Hunyorog; kuncsorog: az mi. Megszámolom - sok idő. Méregetik - már megint. Vajon. A halból csak a halas- kenyős kenyéren. Ha vége a játéknak. Varázsolhat. Vajon. Nem repül a Betmen a diófa fölött. Szerencsét próbálni. „Kipróbálom. És változtatja a színét?” De