Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök (2)
Gyöngyök és göröngyök (2) 85 II. János Pál pápa fenti szavait minden magyar lélek magáénak vallhatná, ha ... Ha az idézett mondat második fele is maradéktalanul igaz lenne: „Ám ő életben maradt és önmaga maradt.” A fenti „ha” azért íródott le, mert igaz ugyan, hogy a magyar nemzet is életben maradt és önmaga maradt, de elhallgatni a bajokat istenkáromlás lenne. Most csak két dologról szólnék, Fekete Gyulát híva segítségül. A nemrégiben elhunyt kitűnő író és közíró így ír a magyar kannibalizmusról, arról a hatmillió magzatról, akik abortusz áldozata lettek: „Magyarországon az utóbbi egy-két évtized alatt több magyar lelket gyilkoltak meg a magyarok, mint ahányat ezer év összes háborújában elvesztettünk. Az összes ellenségünk együttvéve nem gyilkolt meg ennyit! Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi társadalom már csak egy söpredéke a magyar történelem azon alakjainak, akiknek utódai vagyunk!” Kemény szavak, megszívlelendő szavak. És legalább ilyen kemények és megszívlelendőek azok a szavak, melyeket Fekete Gyula a második Trianonról mondott, 2004. december 5-éről, amikor a kettős állampolgárságról történt szavazás során a magyar állampolgárok 82 százaléka tagadta meg a határon túli magyarságot: „Ezt a Trianont mi magunk csináltuk. Minden öt ember közül négy. Hasonlítsuk ezt össze 1956 csodálatos népével! Mit tudott tenni a Kádár-korszak! Mert ezt ők tették, a Kádár-korszak irtotta ki a magyarság nagy részéből a nemzeti érzést. Ez tette tetüvé a magyarság elég nagy részét, és ezt kellene megfordítani!” Megfordítani, de kinek? Ki húzza ki az erkölcsi válságból a magyarságot? A politika? Az értelmiség? Maguk az irók? Fekete Gyula válasza: „Az írók között soha ennyi méltatlan ember nem volt ebben az országban, mint most.” Kemény szavak. Elkeserítő tények. * * * 2009 tavaszán Egerben megrendezték az első Nagy László Emléknapokat, amelynek kapcsán egy nagyon fontos és időszerű kérdés is felvetődött, egy olyan gond, melyre minden írónak keresnie kellene a választ, már csak azért is, mert manapság sokan, főként az „ügyeletes zsenik”, még a magyar irodalom egyetemességét is megkérdőjelezik — „különböző kirekesztések, megbélyegzések, fensőbbséges lec- kéztetések” formájában. Az első Nagy László Emléknapok alkalmából Székelyhídi Ágoston elmondta, hogy a költő életművére mindig érdemes emlékeznünk és emlékeztetnünk, hisz ez az életmű a magyar irodalomban örökérvényűvé vált. „De melyik magyar irodalom vállalja ezt az örökkérvényűséget? — kérdezi Székelyhídi. - Miért, hát több magyar irodalom létezik? Ha eddig a nyolc évszázados egyetemes magyar irodalom gondolata járta, most utólag kik és milyen alapon bontanák szét a folytonosságot? Miről szól, no és miről nem szól az eredeti magyar irodalom helyettesítésére szánt tetszőleges kiemelések tetszőleges értelmezéssorozata, a 2007-es A magyar irodalom történetei? Miben mit jelentenek ezek az egymást is kioltó minősítések? Egyszer csak házilag barkácsolt hobbiesztétikák rontanak neki világirodalmi léptékű lezárt életműveknek és újabb alkotásoknak?”
