Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Erdélyi Margit: A kortárs magyar irodalomról
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 79 Németh László-, Illyés Gyula-, Tamási Áron-, Márai Sándor-regények (Krúdy Gyula-, Kosztolányi Dezső-hatások reprezentálják a korszakot, ugyanakkor a hagyomány folytatásának kiemelkedő alkotásai születnek meg Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Mándy Iván tollából. A modern próza történetében fontos helyen van Füst Milán regénye A feleségem története, amely Darvasi László forgatókönyve alapján színpadi adaptációban is izgalmas vitatéma. Németh László lélektani regénye, az Iszony szerep és lét összehangolatlanságát példázza, akár a többi nőregénye, antropológiai alapú jellemértelmezést nyújt. Szentkuthy Miklós, Határ Győző és Márai Sándor művészete külön alfe- jezetben jelenítődik meg Sz. Molnár sajátos irodalomtörténeti szelekciójában. A 60/70-es évek regényújítási kísérleteit két irányba terelve értelmezi a szerző. Az egyik irány a metonimikus világképzés hagyományát folytatja, amely a világ realisztikus szemléletét és megjelenítését utánozza. „Ebben a világképzésben a történetközpontúság és az ábrázoláscentrikusság dominál, annak ellenére, hogy a modern regények éppen a fentebb felsorolt tulajdonságok viszonylagossá tételében érdekeltek, és igyekeznek nem egyértelmű jelentéseket közvetíteni az olvasónak, hanem inkább olyan szövegszerű nézőpontokat teremteni a regényben (pl. elbeszélőt, retorikai elemeket, időszerkezeteket), melyek az olvasóra hárítják a jelentésalkotás feladatát.” (104.) A másik irány a metaforikus szövegalkotást alkalmazza, amikor is a regényben megjelenített történet az elbeszélő értelmezésében kerül az olvasó elé. Mivel az elbeszélő állandóan viszonyítja a történetet és saját interpretációját, a történet és az elbeszélés elválik egymástól. A fentebb említett metonimikus világképzés tendenciáit megerősítették a 20/30-as éveikben megjelent szociográfiák, a népi írók kiutat kereső programjai, a népiek és urbánusok közötti viták. Az ötvenes évek ideológiaközpontú irodalmát megtagadva a 60-as évek írási szándékai az igazság közvetítésére, az embereszmény bemutatására irányultak (pl. Sarkadi Imre: A gyáva, Fejes Endre: Rozsdatemető, Sánta Ferenc: Húsz óra stb.). A 60/70-es évek metonimikus jellegű prózája a világot történet- szemen ok-okozati rendszerben mutatja be, több változat a 19. és 20. századi alkotói technikákat próbálta megreformálni, amely különösen szembetűnő az alakrajzok lélektani alapú megoldásaiban (Szilágyi István, Gion Nándor, Domahidy András). A korszak irodalmában helyet kap az ún. közéleti megszólalás: a korkritika, a fikcionalizált tárgyiasságú próza (Illyés Gyula, Cseres Tibor, Sánta Ferenc, Moldova György, Gal- góczi Erzsébet, Sarkadi Imre, Déry Tibor). A metaforikus szövegalkotás képviselői egymástól eltérő módon oldották meg a történet és elbeszélő közötti eltávolítási technikákat. Konrád György „eszköze” a tudatfolyam, Örkény Istváné a groteszk-abszurd látásmód, Tolnai Ottó elsőként alkalmazza a kollázseljárást, az asszociatív technikát, Mészöly Miklós, Mándy Iván életművében is megjelenik egy sajátos új formanyelv. Mészölynél a novellisztikus hagyományú helyébe lép a riportszerü, tárgyias, nem fiktív elbeszélés. A posztmodern müvészetszemléletről szóló vita során már a 80/90-es években is bőséggel feltettek olyan kérdéseket, amelyekre nézve a mai napig nincs egyértelmű válasz. Konszenzusra vár maga a fogalom letisztulása, vajon korszakfogalom-e,
