Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Erdélyi Margit: A kortárs magyar irodalomról
78 KÖNYVRŐL KÖNYVRE A modernség fogalmának értelmezése meglehetősen képlékeny, ámde a 20. századi irodalomtörténeti vizsgálódásnak mégis alapfogalma kell, hogy legyen. Kezdetei ugyanis a Nyugat folyóirat indulásával, a Holnap antológia köteteinek megjelenésével, Ady Új verseinek megszületésével datálhatok. A Nyugat és körével kialakított kánon a klasszikus modernség, az esztétista modernség ideje, annak ellenére, hogy a Nyugat nem kellően figyelt az avantgárd, illetve a külföldi kortárs irodalom egy részére (az angolra, az amerikaira). A magyar avantgárd más fö célzatot tartott szem előtt, mint a Nyugat és köre. Kassák folyóiratai, a történeti avantgárd szerzői más úton jártak, mint a nyugatosok. A hivatalos irodalomtörténet megkésve 1989 után méltatja érdemben a magyar avantgárd hozadékát. A késő modernség költészetére egyaránt hatással van a két eltérő poétikai hagyomány: a klasszikus modem és az avantgárd. A magyar líra alakulásában az ötvenes évek költészete új formanyelvet teremt. A hermetikus-tárgyias líra a töredékes, rejtjelezett, személytelen megszólalást részesíti előnyben, olyan képi világgal, amelyben a tárgyak szimbólumok. A Pound, Eliot, Rilke, majd József Attila, Babits Mihály hatását példázó Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes a legkiemelkedőbbek. A képviseleti jellegű költészetként említett, közérdekű, nyilvános líra alkotói között Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Nagy László szerepel leginkább. Az alakváltozó szerepköltészet képviselőiként Weöres Sándorral, Határ Győzővel foglalkozik a szerző, míg a neoavantgárd experimentális költői közé Nagy Pált, Papp Tibort, Juhász R. Józsefet, Bujdosó Alpárt, Domonkos Istvánt, Tolnai Ottót sorakoztatja fel. A könyv szerzője külön fejezetben tárgyalja az underground irodalmat, majd az „új érzékenység” költészetét is. A posztmodern próza megjelenésével szinte egy időben jelenik meg az új érzékenység költészete, amely a modernség poétikai szereptudatának változását, a nyelv kommunikációs polarizálódását egyaránt figyelembe veszi. A hagyományos lírai szerep a szubjektumválság következtében háttérbe szorul, a költők nyelve a 80-as években alulretorizált (profán, dísztelen, szlenges stb.), az alkotók kiaknázzák a nyelvi játék lehetőségeit, felerősödik a groteszk, az irónia, a többértelműség, a szövegszerüség. A 90-es évek hozzák az önelidegenedést, a jelentésképzés elutasítását, a töredékességet, a kollázsszerűséget, a palimpszesztet (Tandori Dezső, Orbán Ottó, Petri György, Oravecz Imre), de egyben a hagyomány folytonosságát, illetve folytathatatlanságát és átalakítását is. E formakísérletek nagy hatással vannak a legfiatalabb költői nemzedék tagjaira, akik természetesen sajátságos úton járnak (Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Kemény István, Borbély Szilárd, Tóth Krisztina, Zalán Tibor és mások). A kiadvány harmadik fejezetében a kortárs magyar próza fejlődési szakaszaival foglalkozik Sz. Molnár Szilvia. Noha az irodalomtörténet az 1986-os évhez, azaz Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Péter Emlékiratok könyve megjelenéséhez köti a magyar posztmodern regény kezdeteit, mégsem általánosítható e jelenség. Ahogy a lírai költészet sokszínűvé formálódott, ugyanaz történt a próza világában is. A hagyomány ezúttal is erősen befolyásolta az irodalomművészet arculatát, s így az irányzatok változatossága már az 1930-as 40-es évekre vezethető vissza.
