Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Százdi Sztakó Zsolt: Pogány (elbeszélés)
46 Százdi Sztakó Zsolt nem tudott. Ezeknek a vitáknak a végére rendszerint hangos üvöltözéssel tett pontot, aztán minden átmenet nélkül elvágódott, és úgy is maradt. Valami csoda folytán már hajnalban merev részeg volt, amikor a csehó nyitott, ahol pedig a pályaudvaron egyedül lehetett alkoholhoz jutni. Egyszer még egy fénykép is készült róla, amint az asztalnak támaszkodva, zavaros tekintettel néz a lencsébe, és ezt a képet az egyik újság le is közölte, amit mindig magánál hordott, és boldog-boldogtalannak mutogatta. Irtó büszke volt, hogy ő már szerepelt az újságban, és jobb napjain fünek-fának mesélte a sztorit, mint valami karriertörténetet, gondosan kiszínezve a részleteket, hogy még egy írónak is becsületére vált volna. Közben pedig az igazság szerint éppen akkor is olyan részeg volt, hogy nem tudott magáról, és csak a haverok elbeszéléseiből tudott a srácról, aki a hajnali vonatra várva betért a csehóba, és meglátta a jó témát egy hullarészeg hajléktalanban, amit feltett az internetre, és egy újság illusztrációként használt fel egy írásához. Pogány elmondhatta magáról, hogy két lábon járó orvosi csoda, mert ha elfogadjuk igaznak azt, amit az orvosegyetemen tanítanak, neki már rég meg kellett volna halnia. Attól a mennyiségű pancsolt szesztől, amihez mindenféle gyanús helyeken hozzájutott, és egy átlagos napon elfogyasztott egy normális embernek alkoholmérgezésben kellett volna feldobni a talpát, de hát ö csöppet se volt normális. A töménynyel még valamikor tizenkét éves korában jegyezte el magát, és azóta a legjellemzőbb tulajdonsága az volt, hogy csak órákban mérhették azt az időt, amennyit valamelyest józannak volt mondható. Bár egyszer rábeszélték a haverok, hogy próbálja ki a drogot is, és aztán egy hétig intenzíven szipuzott is, de tulajdonképpen csalódott benne, mert mint mondta „ő azt szereti, ha az ital marja a gigáját”. Ezzel aztán véget is ért kábítószeres pályafutása. Azóta azonban személyes ellenségének tekintett minden rohadt narkóst, és mint egy eszement üldözte őket. Sokszor az volt az ember érzése, hogy Pogány a sok piálástól hülyébb már nem is lehetne. De nemcsak a narkósokra fújt így Pogány, hanem valami rejtélyes oknál fogva a keresztényeket is marhára rühellte, és ha bepörgött, irtó nagy balhékat rendezett. Egyszer még egy orvos is megvizsgálta, aki persze igazándiból nem is volt orvos, hanem csak egy csöves, aki két évet húzott le az orvosin, de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy a pályaudvar társadalma szaktekintélynek kiáltsa ki. Szóval, ő mondta, hogy valami gyerekkori trauma lehet a háttérben: az apjától túl nagy pofonokat kaphatott, amikor vasárnaponként nem akart templomba menni, és így a kettő összekötődött nála. Mánnint a pofonok és a templomba járás. Akárhogy is, azóta a keresztények és a kábítószeresek egy szinten voltak a képzeletében. A haverok máig röhögve emlegetik azt a buliját, amikor Pogány beszabadult egy templomba, és az oltárra csinálta ki magát, az áldozókehelybe pedig belehugyozott. A földön fetrengtek a röhögéstől, amikor elképzelték, hogy reggel milyen
