Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Százdi Sztakó Zsolt: Pogány (elbeszélés)
45 Százdi Sztakó Zsolt Pogány A főpályaudvar napközben inkább hasonlított egy felbolydult méhkashoz, amelyben általános a fejetlenség és kaotikus viszonyok uralkodnak, mint egy nagy fontosságú közlekedési csomóponthoz, ahonnan Európa minden részére indulnak szerelvények, de ez a káosz csak látszólagos volt, amiben a megfigyelő azért felfedezhette a rendet, miként a gondos megfigyelő a méhkasban is felfedezheti a tervszerűséget. Itt is mindenkinek megvolt a maga feladata, kezdve a jegykezelők üvegkalickájában ülő csámpás Magdikától, egészen addig a pályamunkásig, aki a biztonságot felügyeli, és akivel esténként Magdika randevúzgatni szokott. Persze, ennek a kaotikus rendnek megvoltak a megszokott tartozékai, akik se dolgozók nem voltak, se utasok. Ők voltak ennek a szüntelenül változó világnak a proletárjai, a nincstelenek között is a legnincstelenebbek, akiknek még otthonuk se volt, és itt húzták meg magukat. Október végétől, április elejéig az otthonuknak mondhatták ezt a pár száz négyzetmétert, és egy szociológus egészen érdekfeszítő tanulmányt írhatott volna a pályaudvar társadalmáról, ha veszi magának a fáradságot, és alászáll közéjük. Csakhogy senki nem vette a fáradságot, mert az utasok, akik itt megfordultak, inkább bosszankodni szoktak a hajléktalanok láttán, akik mindent elleptek, és úgy viselkedtek, mintha ők volnának birtokon belül, az utasok pedig a betolakodók, aki zavarják őket. Ennek a társadalomnak volt a jellegzetes figurája Pogány, a lezüllött csavargó, aki néha hetekig nem józanodott ki az alkoholmámorból, amit a pancsolt szeszek idéztek elő. Igaz, annak a megállapítása is hosszas megfigyelést igényelt, hogy most éppen józan vagy részeg, mert kísértetiesen ugyanazokat a fizikai tüneteket produkálta józanul is, mint amiket részegen. Mindene remegett, és zavaros tekintettel, vérben forgó szemekkel nézett a semmibe. Úgyhogy, az ember csak az utolsó pillanatban fedezte fel, ha Pogány valamiért őt pécézte ki magának. Ilyenkor került sor rá, hogy az illető pánikszerűen elmenekült, mert viszoly- gott a vele való testi érintkezéstől. Elég volt, hogy ráleheljen, és a hétköznapi ember napokra bekómált. Márpedig Pogány imbolygó alakja gyakran tűnt fel a tömegben, amint hadonászva, nagyhangon vitatkozik valakivel, akinek a létezéséről rajta kívül más
