Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Pomogáts Béla: Erdélyi arcképek (2) Bevezető gondolatok Páskándi Géza, a költő, próza- és esszéíró...
Erdélyi arcképek - Páskándi Géza 33 meg tudott felelni. Annak ellenére, hogy ifjúságának leginkább fogékony esztendőit embertelenül kegyetlen börtönökben és a Fekete-tengerhez vezető csatorna építkezését szolgáló kényszermunkatáborban kellett eltöltenie. A kíméletlen tapasztalatok nem törték meg sem emberi szuverenitását, sem alkotó erejét, néhány évtized alatt az erdélyi irodalom egyik színvonalában és terjedelmében egyaránt nagyszabású életművét hozta létre. A Szatmárnémeti közelében lévő Szatmárhegyen született 1933. május 18- án, Szatmárnémetiben tanult, már tizenhat évesen versei jelentek meg a helybéli Dolgozó Nép című lapban. Ő is osztozott a korszak reményeiben, 1949 és 1953 között a bukaresti Ifjúmunkás, majd az Előre szerkesztőségében dolgozott, nagy szerepe volt az ifjú költő- és írónemzedékek pályára állításában. 1953-ban a kolozsvári egyetem magyar szakos hallgatója lett, egy éven át a jogi kar növendéke is volt, az irodalmi lapok állandó munkatársaként 1957-ben jelent meg Piros madár című verseskötete (ezt a munkáját letartóztatása után zúzdába küldték). 1956 őszén részt vett a kolozsvári magyar egyetemistáknak egy demokratikus ifjúsági szervezet létrehozására irányuló tevékenységében, ezért 1957 márciusában (az ötvenhatos magyar forradalom erdélyi szimpatizánsai ellen lefolytatott eljárások során) letartóztatták és izgatás vádjával hatévi börtönre ítélték, ennek nagy részét embertelen körülmények közepette kellett letöltenie. 1963-ban szabadult, Bukarestben egy könyvtárban raktárosi, majd bibliográfusi munkát végzett, 1965-től szabadfoglalkozású íróként dolgozott, 1966-ban jelent meg Holdbumeráng című kötete, ezután rendszeresen adták közre könyveit. Kolozsvárra költözött, 1971-1973-ban a Kriterion Könyvkiadó ottani szerkesztőségének lektora lett, majd miután szüntelenül érzékelnie kellett azt, hogy a bukaresti hatóságok megfigyelik, 1974 februárjában áttelepült Budapestre, ahol a Kortárs című folyóirat belső munkatársa-, a Nemzeti Színház dramaturgjaként dolgozott, az Erdélyi Magyarság című lap és a televízió Magyarok című műsorának szerkesztőbizottsági elnöke volt, vezető szerepet kapott a Magyar írószövetségben, több irodalmi díjat kapott. Költői kibontakozásának első és meghatározó élményeit a szülővárosának tartott Szatmárnémetitől, majd ifjúságának otthonától, Kolozsvártól kapta, ott találkozott igazán az erdélyi magyar társadalom kihívásaival és nyomukban a megnövekedett felelősséggel. Később szinte „ódái” hangoltsággal beszélt a szülőhelyének tartott alföldi városhoz fűződő emlékeiről és érzéseiről: „Ez hát a város: stílusteremtő stílustalanság. / Lapos, de rangos alföldi porból hordta a hantját. / Temetőjében nyögtek a gótok: barokk a kripta, / S csak Biedermeier mosolyog, tudva, hogy mi a titka. / Céhes legények nyeltek pofont, szót s majszoltak kolbászt. / Latin tanárság cívisek ellen hegyezett plajbászt. / Szűrösök csíptek farba s becsíptek nyakalva óbort, - / Tiszteletes jött, templomba mentek: tisztulni jó volt.” Korai verseiben a családi élet és a szülőföldtől kapott elemi élmények mellett nemzedékének akkor még szinte töretlen történelmi bizalmát fejezte ki, vagy talán éppen a nehéz tapasztalatok ellenére próbált reménységet kelteni. Piros madár című versében er-
