Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Pomogáts Béla: Erdélyi arcképek (2) Bevezető gondolatok Páskándi Géza, a költő, próza- és esszéíró...
34 Pomogáts Béla ről így beszélt: „Álomlátón mindent megtevők! / Krisztusi küldetésit korosztály, / ne hullajtsd le fejed! / Hajdani vak cselekvő, pisszt se tűrő / forrongó agyvelő, / ifjúságom, próbálj álmodni még!” Ez a történelmi bizalom akkor: az ötvenes évek közepén, amidőn az erdélyi magyarság szinte naiv módon bizakodott a politikai „olvadásban”, szinte indokoltnak tetszett, maga a költő sem sejtette, hogy hamarosan milyen pokoli körülmények közé kerül. Az ezután következő megpróbáltatások eleinte csak rejtetten vagy később jelentek meg verseiben, a börtönben írott Betyárrigmus ötvennyolcban című versében minderről bizonyos „villoni” szarkazmussal beszélt: „Egy cigányné megjósolta / Anyámnak az ócskasorba’ / Hogy meghalok, hogy elvérzem / Vagy tán akasztófán végzem. / Most, az atomkor határán / Lógjak egy primitív spárgán? / Villamosszék, halálvonat / Kell, nem kötél, s szamárfogat! / Akasztódjék, ki arra jó, / Tuskófe- jűeknek való. / Nem gyilkoltam, fosztogattam, / csak tanácsot osztogattam, / mert a szegény diákgyerek / nem szól, hanem csak pityereg... / Nos, hát ez volna a bűnöm”. Hunyorgó rémülettel című versében pedig - Van Gogh fényeinek csodálata nyomán — a szabadulás fájdalmas-boldog, felemelő-szorongató emlékéről tett vallomást: „hunyorgó rémülettel, mint pincebogár járdái fényre / hunyorgó rémülettel nézek a képre / mert jaj gyanús ez a fény ez a szín mint a rabnak / ki körüllesvén szorongva érzi magát szabadnak / midőn mögötte maradtak a cellák...” A sérüléseket nem lehetett elfelejteni, emlékük visszatért a költői szemléletben, az asszociációk rendjében, a versek képanyagában és fordulataiban, majd évtizedek múltán (már az 1989-es változások után) nyíltan is beszámolhatott megpróbáltatásairól és tanúvallomást tehetett a romániai zsarnokság embertelenségeiről. A hatvanas években, ismét szabadon, újra kellett kezdenie költői pályáját, mindenekelőtt újra meg kellett fogalmaznia közéleti felelősségvállalását, és minthogy arra számított, vagy legalábbis abban reménykedett, hogy a társadalmi fejlődés előbb-utóbb érvényesíteni fogja a szocialista eszmék eredeti egalitárius elveit és teret ad az erdélyi magyarság jogos törekvéseinek. Újra Lenin vagy Öreg munkások című verseiben kifejezésre juttatta azt a baloldali eszmeiségét, amelyet a börtönévek tragikusan próbára tettek. „Fároszod nem személy szeszélye, hanem a törvény. / Maga a míves emberiség..- tett vallomást Törvény című versében. „E- gyüttélés — olvasom Szaporodnak a jó fogalmak című versét -: édesvízű tenger: ragyogjanak halak s virágok.” Ezekből a versekből kitetszik, hogy az indulás vakmerő bizalmát, felhőtlen derűjét megfontoltabb bizalom és morális igény váltotta fel. Az etikai komolyság, a tartalmasabb közéletiség nonkonformista meggyőződést hozott, ennek a nonkonformizmusnak a jegyében idézte fel Tűzevő Dózsa című költeményében a tüzes trón gyötrelmében és fenségében megdicsőült Dózsa György alakját, azt a Dózsát, akit az új erdélyi magyar költészet (Páskándin kívül például Székely János) nemcsak a forradalom, hanem a következetes erkölcs, a helytállás hősévé is avatott. Ez a megváltozott tájékozódás és megújult költői szemlélet jelent
