Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - TANULMÁNY - Németh Zoltán: „Péterek” nemzedéke (A posztmodern prózafordulat értelmezéséhez)
7 TANULMÁNY NÉMETH ZOLTÁN: „Péterek” nemzedéke (A posztmodem prózafordulat értelmezéséhez) A magyar irodalomtörténet-írás a hetvenes évek végének prózatörténéseit közkeletű kifejezéssel „posztmodern prózafordulat”-ként véli megnevezhetőnek, s ezt a paradigmaváltást a „Péterek nemzedéké”-hez köti, jelesül Esterházy Péter, Nádas Péter, Hajnóczy Péter és Lengyel Péter műveihez. Újraolvasva e négy szerző műveit azonban nehezen védhető egy olyan állítás, amely szerint a négy szerző müvei a már kanonizálódott paradigmaváltásból egyenlő mértékben vették ki a részüket. Nemcsak az egyes életművek súlyáról van szó ebben az esetben, hanem sokkal inkább arról, hogy olyan szövegek is részesültek a „posztmodern fordulat” aurájából, amelyek a posztmodem szövegalkotással alig hozhatók párhuzamba. Másrészt a posztmodernként felfogható szövegek között is olyan alapvető különbségek érzékelhetők nyelvkezelés, identitáskérdés, világértelmezés szempontjából, amelyek egy differenciált posztmodemfelfogást tesznek szükségessé. Ennek nyomán a magyar irodalom prózafordulatát sem célszerű homogén paradigma- váltásként szemlélni, annál is inkább, mert a posztmodern irodalom értelmezésében sokkal inkább egy összetett posztmodernfelfogásra, háromféle stratégia megjelenésére lehet javaslatot tenni. A négy szerző közül minden bizonnyal Hajnóczy Péter szövegei részesültek legkevésbé abból a szemléletváltásból, amelyet ma posztmodemként gondolunk el. Prózájának egyik iránya a felbomló, illetve identitását kereső személyiség és az önpusztítás deprimáló fokozataival szembesíti az olvasót: A halál kilovagol Perzsiából (1979) és a Jézus menyasszonya (1981) című kisregényeinek delíriumos, önreflexióikban, monológjaikban létező szereplői az alkohol és autentikus lét felől vetnek számot egy hazugságra épülő társadalom kereteivel, etikai dimenzióival. Az 1970 körül írt, nagyrészt kiadatlan novelláiban rendkívül szuggesztív módon él a nouveau románra emlékeztető leírástechnikával (A kavics, Keringő, A kút). Lengyel Péter Cseréptörés (1978), Mellékszereplők (1980) és Macskakő (1988) című regényeit említi a recepció a prózafordulat szövegeiként. Ezek közül a Macskakőre irányult a legjelentősebb figyelem: a 19. század végi, monarchiabeli történet egy kasszafúró társaság tevékenységén és a rá irányuló nyomozás buktatóin keresztül jelenik meg, miközben a szöveg egyéb eseményei rendre megszakítják a történet folyamatosságát. Jellegzetesen posztmodern technikákkal szembesülhet az
