Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - Illyés Gyula hagyatékából: Áruló (vers)
5 Illyés Gyula hagyatékából Áruló Midőn már Róma napjait számlálták, mint a kihagyó vérlüktetést - az emberek - így mondja Plinius - maguk körül kápráztatóan süllyedni láttak mindent és fakulni. A hegycsúcsok alacsonyabbak lettek, a tengerek apadtak, az Etna mintha közelebbről füstölgőit volna, s az Olimpusz ormáról oszoltak a felhők. A puszta oszlopok között az istenek vakult baglyokként csapongtak összevissza a kegyetlen fényben; szélesült, tágult a láthatár ijesztőn. Megbomlott a kozmosz - felelték a geológusok a népnek, mely izgulva, pirultan várta a romlás új s újabb csodáit. Ily különös, nyugtalanító köröttem is e tavaszi táj, melynek fényein már mintha ősz rejtené dércsillogását. Délelőtt van, és alkonyi hangulat borong ott a völgyön. Mintha a színek halványabbak, az illatok hígabbak és fáradtabbak lennének, és csak az emlék kerengtetne bennük könyörületből életet. Üres a csend, s örül az egykor ünneppel közelgő jövendő.
