Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - Illyés Gyula hagyatékából: Áruló (vers)
6 Illyés Gyula Száraz a szem, és messze lát. Horpad a domb, a karcsú tornyok félreállnak, s határaink hegyei mozgó lapockákkal letérdelnek körös-körül, mint lusta tehenek, s egy hang se támad, hacsak nem fegyverzörgés túlnan és egy hosszú sikoly, a kietlenség növelője Micsoda tájak, társaim, micsoda tengerek apadnak, húzódnak el félve előlünk! Mily menedékek, a mese, a nyughatatlan vágy csodás hónai! Lelkünk igazibb tájai, álmok! S a kaland útjai, habzó tengerek, tajtékos szájjal szüntelen csábitók, fennen dalolok - Félszegen csörgeti fakult lombjait ott a szép liget, hol egykor szerelmünk lakott. Könyvemmel, melyet ösmerek olvasatlan is, úgy ülök merengésemnek magosán, mint hogyha önmagamat is úgy olvastam vón valahol, s várnám, hogy átlapozzanak már. Mik szállnak innen el, barátim, egyre gyorsabban és sűrűbben, mint egymás számyverésitől riadt madarak - mi suhant el lágy mosolyodból, ifjú lány, s hagyta tűnődő arcodon az állott vizek szenvtelen lomha gyűrűit - mi hiányzik, mi röppent el e tiszta völgyből, hol e két férfi boronái, s mi röppent el a domb mögül, hol a világ erjeszti titkát? -
