Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - MARGÓ - Száz Pál: Ovi (2) (elbeszélés)
86 Száz Pál „Jaj, Klotildka, kimennél kérlek, úgy látszik meghozták.” Persze röpült kifele az ipséhez. Manci mosolyogva nézett utána. No nem baj, nagyon helyes - gondolta már igazán foghatna magának egy kandúrt, mert az egyik esztendő a másik után, aztán meg már egyre nehezebb. De sohasem sértette meg, még csak nem is ingerelte őt megjegyzéseivel; igen, tisztelte kolléganőjét, és teljes mértékig biztos volt benne, hogy előbb-utóbb eljön az ő ideje. Kedvelte őt, és benne a sedreségét, a hirtelenkedéseit, vagy az idegbajoskodását - bár ájtatos-alázatos arcot vágott, titokban nagyokat derült azon, hogy is lehet ilyen apróságokon felcsesződni. Míg ő ült és kötött vagy olvasott békén, addig ö sürgött-forgott körülötte - mintha ő lenne a tengely és körülötte imbolyogna -, röpült utána tarka sála, klattyogott a pamacsos papucsa. Csak le ne késsé; bár nem tudta éveinek számát, de következtetni lehetett a szeme köré fonódó sürü, apró ráncokból, és hosszú nyaka csíkosodásából. Különös, hogy ide-oda röppenéseikor rászólt a rendetlenkedőkre (de azok nemigen hallgattak rá), míg ő ahogy ott ült egy helyben, a nyüzsgés közepén - mint kövér méhkirálynő, nagy hasán keresztbe tette kezeit, leeresztette a kötést (de ez ritkán e- sett meg), mert miközben kötött, csápjait kiélezte a külvilág eseményeire, így aztán semmi nem kerülhette el a figyelmét - mindig akkor avatkozott be a fajuló dolgokba, mikor az már végképp szükségessé vált. De akkor is elég volt egy tarisznyából előszedett jellegzetes nézés, a „nono” meg már egyenesen vészjelnek számított; nem ugrált fel. Tekintélye befurakodott az óvoda összes helységébe. Milyen csodálatos is — gonolta most egyik ritka felfigyelése alkalmából leeresztett kötéssel, hasán keresztbevetett karokkal -, sőt egyenesen ragyogó, hogy végre mindenki megtalálta a helyét. És a rend helyreállásának biztonságot nyújtó érzete jelent meg előtte. A boly összes tagja, az egész nyáj karámba van terelve - hála Klotild segítségének (mert ide-oda rohangált körülötte megint) -, minden szétcsúszott dolog a helyére került; a dolgok az élet (autó)pályáján siklanak, a ferrári, a színváltoztatós, a porse együtt. Megbillen, helyreáll, évek óta már; megbillen, helyreáll az élet, folyamatosan és feltartóztathatatlanul billeg - s ahogy az esztendő esztendőbe csúszik, ő maga nem változik, csak a tagok cserélődnek folyamatosan és feltartóztathatatlanul. Generációkat pecsételnek le itt, aztán pedig kipostázzák őket az életbe, annak szerte tengerébe, hogy ott folytatódjon a billegés. „Itt ezeknek a szülei is az én szányam alól tanultak repülni, aztán egyszer csak elfelejtettek visszarepülni” - de ez a dolgok rendje. — Jól van djágám, megbocsájtok, hiszen tudom, hogy szejetsz. És én is sze- jetlek. - Azzal Mormoc és Szaloncukor (vagyis inkább Mojmoc és Saloncsukor) szájon puszilták egymást (mintha e kényes-fényes várpalota létezését írták volna alá, most, miután az összes kocka tökéletesen illeszkedik, a színek egymásra játszanak, a forma biztos, a tomyocskák felfelé merednek - szél nem viszi. Ekkor döbbentek csak rá, mit is jelent ez - milyen kockázat és talán veszteség - mi akar lenni e narancsból lilába játszó délelőtt derengése. S a fölismerés után nyomban mintha hasítás játszott volna, szétválltak) és szégyenlősen megtörölték a szájuk.
